A Sacre Coeur után a következő úticélom a Diadalív volt, majd utána a Camps Elysees, amiről majd külön bejegyzésben írok. Elég nagy élmény volt látni ezt a hatalmas építményt az egyik legforgalmasabb párizsi körforgalom kellős közepén.

Az Arc de Triomphe (közismert magyar nevén a Diadalív) híres párizsi emlékmű, Franciaország fővárosának egyik legismertebb látnivalója, amely I. Napóleon császár és a mindenkori francia hadsereg dicsőségét hirdeti a Champs-Élysées végpontján, a Charles de Gaulle (korábban Étoile) téren.

1806. február 16-án I. Napóleon császár rendeletet adott ki, amelyben egy, a Grande Armée dicsőségét hirdető diadalív megépítéséről intézkedett. Ezt a grandiózus emlékművet Párizs egyik meghatározó jelképének és a császár ókori Róma iránti rajongása kifejezésének szánták. Az Arc de Triomphe-on számos felirat látható, amelyek részint a napóleoni csaták mintegy 158 helyszínének – köztük Győrnek is – részint a korszak összesen 660 tábornokának állítanak emléket a császár végakaratának megfelelően. Az utolsó feliratok 1895-ben kerültek az épületre, többek között, mivel a tizenhatos csoportokban felvésett nevek kiválogatása számos sérelmet váltott ki bizonyos „elfeledett” katonatisztek családjai körében.

Az Arc de Triomphe korának legnagyobb diadalíve volt. 50 méter magas, 47 méter széles, nagy ívei pedig 29 méter magasak. A hatalmas monstrum mintegy 100 ezer tonnát nyom, alapjai pedig 8 méter mélyen fekszenek a föld alatt. Az alapanyagául szolgáló követ Île-de-France régióban, Château-Landon közelében bányászták. Az Arc de Triomphe szobrokkal való díszítésére a felavató Thiers adott utasítást még belügyminiszterként, 1833-ban, és három év alatt mind el is készült. Az alkotók között ifjú tehetségek és már befutott, nagy művészek egyaránt szerepeltek.

A Diadalív teteje a Champs-Élysées felőli pillérekben levő csigalépcsőkön keresztül látogatható, és csodálatos panorámát kínál a nevéhez hűen csillag alakú Étoile térre és boulevard-jaira, így a Champs-Élysées-re, illetve a Défense negyedre, ahol ultramodern párja, a Grande Arche látható. Az eligazodásban két emelvény segít, ahol az ívről látható látványosságokat tüntetik fel. A tető és az ív teteje közti térben hatalmas galériát hoztak létre, ahol egy 1937 óta látható, Franciaország és a Diadalív történetével kapcsolatos fénykép- és metszetgyűjtemény tekinthető meg, illetve az emlékmű és az I. világháború halottai emlékének 1919. július 13-án tartott virrasztására állított katafalk gipszmakettje látható.

Ez egy igazán fárasztó út volt. A Moulin Rouge-tól indultam meg a következő állomások felé, ám tudni kell, hogy ezek az utcák még lejtősebbek, mint ami a Pantheonhoz vezetett és később elém tárult egy 270 fokból álló lépcsősor. Szóval a végére nem csak én, hanem mindenki más is haldoklott…

A Sacré Cœur-bazilika (franciául: Basilique du Sacré-Cœur), vagyis a Szent Szív-bazilika egy párizsi római katolikus templom. A román és bizánci hatásokat magán viselő bazilika a város legmagasabb pontján (129 méter), a Montmartre-on áll.

A fehér kőépület felépítését 1871-ben, a Poroszország elleni háború elvesztése után határozták el. A templom megálmodója két párizsi polgár, Hubert Rohault de Fleury és Alexandre Legentil volt, akik a háború alatt tettek fogadalmat a templom megépítésére. A templomot annak az 58 ezer francia katona emlékének szentelték, aki a poroszok elleni háborúban esett el. Az építkezés költsége negyvenmillió frank volt. A helyválasztást nem csak az indokolta, hogy a hegyen álló templom Párizs jelentős részéről látható, hanem a hegy legendája is. A Montmartre azt jelenti magyarul, hogy Mártírok-hegye. Az elnevezés arra utal, hogy a hagyomány szerint ezen a helyen halt meg hitéért Szent Dénes, Párizs első püspöke és több követője a 3. század végén.

Az építkezés 1875-ben kezdődött, de a templomot csak 44 év múlva, 1919. október 16-án szentelték fel. A tervező Paul Abadie volt.

Először is bemutatkoznál nekünk pár mondatban?

Sziasztok, a nevem Amy, Budapesten élek, jelenleg 34 éves vagyok, és fordítóként dolgozom egy állami létesítményben. 2011 óta van egy macskám, akire a lányomként tekintek. A vámpírokért talán olyan kiskamasz óta rajongok, először nyilván Darren Shan vonzott be ezzel a műfajjal, utána jött Bram Stoker a Drakulával, és a koronát a – számomra abszolút – királynő, J. R. Ward tette fel. Ehhez a trióhoz még csapd hozzá Edgar Allan Poe-t, és nagyjából megkapod, milyen világképpel is rendelkezhet a Throen Chronicles. Szeretek a karaktereimre úgy gondolni, mintha valódi lények lennének, így, ha úgy beszélek róluk, mintha ismerném is őket, akkor ne lepődjön meg senki. Barátoknak gyerekeimként is emlegetem őket.

Elég régóta dolgozol már ezen a történeten, mi inspirált az elkezdéséhez?

Ha őszinte akarok lenni magamhoz is, akkor Areh története már 2010-ben a fiókban hevert. Tudniillik, ezek a srácok egy-egy hétoldalas novellával rendelkeztek, és Areh-é volt az utolsó, akiét megírtam. Már ott akartam éreztetni, hogy ez a srác több, mint egy sima vámpír. Azt is tudtam, hogy már csak a kora miatt is hatalmas tiszteletet akartam köré vonni.

Legelőször még a nevük sem ez volt, és legelőször Dimitri volt meg. Dimitri sztorija az egy sajátos feldolgozása a Dorian Gray arcképének, és sokáig Doriannak is hívták. De mindig is jobban foglalkoztatott Areh története. Hogy miért került oda, ahova. Hogy mit tett egyáltalán végtelen élete során. Hogy élte meg, hogy csak erőszakos halállal halhat meg, különben valószínűleg azt is megéri, hogy az emberiség egy másik bolygóra költözzön.

Areh úgy 2023 novemberében „rúgta rám az ajtót”, hogy akkor ideje tiszta vizet önteni a pohárba. A kézirata már 2023 elején elkészült, és ahogy volt időm hozzá, írtam is a történetét, de tavaly nyáron például nem tudtam vele úgy foglalkozni, ahogy szerettem volna, eszméletlen idióta volt a munkahelyi beosztásom… ősszel lakást újítottam fel, így maradt a tél. Akkor végre átolvastam a kéziratot, és nekiláttam. Nyilván a kézirat csak 80%-ban tartalmazza a történetét, így is van benne pár jelenet, ami egyszerűen írás közben született, mert nem terveztem be. Ezért mondom, hogy ezek a karakterek élnek, és ők diktálnak, és nem lehetek elég hálás, amiért engem választottak ki, hogy legyek az írójuk.

Hogy került ő egészen a történelem hajnalára, Mezopotámiába? Mindig is szerettem a történelmet, mert nagyon sok minden ott született, amit mai fejjel ott tudunk megérteni. Akartam nyilván valakit Egyiptomba is, meg a viking időkbe is, de Areh sehogy se passzolt oda, ő annál bölcsebb… így tudtam, hogy nagyon fel kell kötnöm az alsóneműt, ha korhű is akarok lenni, de ugyanakkor kihasználhatom a fantasy kötetlen világát. Utólag bukkantam rá néhány cikkre a témájában, amik nem teljesen úgy vannak, mint ahogy elképzeltem, de fenntartom az írói szabadságot.

Mi volt a legjobb rész, amit imádtál írni?

Nyilván a vicces jelenetek jók, mert már én is nevetek, ahogy alakul 1-2 beszólás, meg még egy, amit spoiler nélkül nem fogok tudni ellőni. A lényeg annyi, hogy Areh összecsap valakivel, és azzal ott megnyílt egy lehetőség, amit nyilván ki is fogok használni később, de ezt még nem akarom elárulni, mi lesz. Ugyanakkor, aminél éreztem, hogy Areh azzá lett a szememben, akinek megjelent előtte, az az ébredése. Az, ahol elkezdődött a története 2010-ben. Az a momentum nagyon kedvencem lett. A múltja és a jelene találkozása, ami nagyban előretolta a jövőjét. Nekem nagyon tetszett.