Először is bemutatkoznál nekünk pár mondatban?

Sziasztok, a nevem Amy, Budapesten élek, jelenleg 34 éves vagyok, és fordítóként dolgozom egy állami létesítményben. 2011 óta van egy macskám, akire a lányomként tekintek. A vámpírokért talán olyan kiskamasz óta rajongok, először nyilván Darren Shan vonzott be ezzel a műfajjal, utána jött Bram Stoker a Drakulával, és a koronát a – számomra abszolút – királynő, J. R. Ward tette fel. Ehhez a trióhoz még csapd hozzá Edgar Allan Poe-t, és nagyjából megkapod, milyen világképpel is rendelkezhet a Throen Chronicles. Szeretek a karaktereimre úgy gondolni, mintha valódi lények lennének, így, ha úgy beszélek róluk, mintha ismerném is őket, akkor ne lepődjön meg senki. Barátoknak gyerekeimként is emlegetem őket.

Elég régóta dolgozol már ezen a történeten, mi inspirált az elkezdéséhez?

Ha őszinte akarok lenni magamhoz is, akkor Areh története már 2010-ben a fiókban hevert. Tudniillik, ezek a srácok egy-egy hétoldalas novellával rendelkeztek, és Areh-é volt az utolsó, akiét megírtam. Már ott akartam éreztetni, hogy ez a srác több, mint egy sima vámpír. Azt is tudtam, hogy már csak a kora miatt is hatalmas tiszteletet akartam köré vonni.

Legelőször még a nevük sem ez volt, és legelőször Dimitri volt meg. Dimitri sztorija az egy sajátos feldolgozása a Dorian Gray arcképének, és sokáig Doriannak is hívták. De mindig is jobban foglalkoztatott Areh története. Hogy miért került oda, ahova. Hogy mit tett egyáltalán végtelen élete során. Hogy élte meg, hogy csak erőszakos halállal halhat meg, különben valószínűleg azt is megéri, hogy az emberiség egy másik bolygóra költözzön.

Areh úgy 2023 novemberében „rúgta rám az ajtót”, hogy akkor ideje tiszta vizet önteni a pohárba. A kézirata már 2023 elején elkészült, és ahogy volt időm hozzá, írtam is a történetét, de tavaly nyáron például nem tudtam vele úgy foglalkozni, ahogy szerettem volna, eszméletlen idióta volt a munkahelyi beosztásom… ősszel lakást újítottam fel, így maradt a tél. Akkor végre átolvastam a kéziratot, és nekiláttam. Nyilván a kézirat csak 80%-ban tartalmazza a történetét, így is van benne pár jelenet, ami egyszerűen írás közben született, mert nem terveztem be. Ezért mondom, hogy ezek a karakterek élnek, és ők diktálnak, és nem lehetek elég hálás, amiért engem választottak ki, hogy legyek az írójuk.

Hogy került ő egészen a történelem hajnalára, Mezopotámiába? Mindig is szerettem a történelmet, mert nagyon sok minden ott született, amit mai fejjel ott tudunk megérteni. Akartam nyilván valakit Egyiptomba is, meg a viking időkbe is, de Areh sehogy se passzolt oda, ő annál bölcsebb… így tudtam, hogy nagyon fel kell kötnöm az alsóneműt, ha korhű is akarok lenni, de ugyanakkor kihasználhatom a fantasy kötetlen világát. Utólag bukkantam rá néhány cikkre a témájában, amik nem teljesen úgy vannak, mint ahogy elképzeltem, de fenntartom az írói szabadságot.

Mi volt a legjobb rész, amit imádtál írni?

Nyilván a vicces jelenetek jók, mert már én is nevetek, ahogy alakul 1-2 beszólás, meg még egy, amit spoiler nélkül nem fogok tudni ellőni. A lényeg annyi, hogy Areh összecsap valakivel, és azzal ott megnyílt egy lehetőség, amit nyilván ki is fogok használni később, de ezt még nem akarom elárulni, mi lesz. Ugyanakkor, aminél éreztem, hogy Areh azzá lett a szememben, akinek megjelent előtte, az az ébredése. Az, ahol elkezdődött a története 2010-ben. Az a momentum nagyon kedvencem lett. A múltja és a jelene találkozása, ami nagyban előretolta a jövőjét. Nekem nagyon tetszett.

Ez volt a második napom első állomása és amire a legjobban kiváncsi voltam. Mondjuk, azt hittem, hogy majd egy nagy színházat látok majd, aztán elém tárul egy blokk, amin látható a híres szélmalom. Ettől függetlenül nagy élmény volt látni.

A lokált 1889. október 6-án a párizsi Montmartre-on nyitották meg. A Moulin Rouge-t Joseph Oller alapította. Látványos táncos revüműsorokkal kápráztatta el a közönséget. Felháborodás övezte az extravagáns, erotikus, ugyanakkor cirkuszos előadásokat, ennek rossz híre becsalta a közönséget. A botrányos tánc, a kánkán és a táncosnők, valamint Touluse-Lautrec zseniális plakátjai gyorsan híressé, majd világhírűvé tették a mulatót. 1915-ben leégett; az újjáépített, új Moulin Rouge-t 1921-ben nyitották meg.

Ezt a filmet egyszer már láttam régebben. Utána egyetlen indok miatt nem akartam újra nézni: Amber Heard. Aztán belegondoltam: a filmet szeretem és ahogy emlékszem, hiába nem kedvelem a színésznőt illetve a többi filmjét, ebben a filmben nyújtja a legjobb teljesítményt, hiszen olyan színészek mellett van, akik mellett tudja a jobbik formáját hozni. Na de térjünk is rá a filmre.

Koppenhága, 1926. Einar Wegener (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) művészházaspár, a férfi nagy sikereket arat tájképeivel. A kevésbé elismert Gerda köztiszteletben álló polgárok portréfestője. Boldog házasságban élnek, bár a személyes és a művészi megvilágosodás eddig mindkettejüket elkerülte. Mindez változni kezd, mert egy napon Gerdának gyorsan be kell fejeznie egy portrét, ezért megkéri a férjét, hogy öltözzön nőnek és legyen a modellje. Az élmény sorsfordító erejű, Einar rájön, hogy Liliként tudja kifejeznie valódi énjét, és elkezd nőként élni. Gerda váratlanul rádöbben, hogy új múzsája lett, ami kreatív lendületet ad művészetének. A házaspár azonban kénytelen szembenézni a társadalom rosszallásával. Elköltöznek hazájukból és a jóval toleránsabb Párizsban telepednek le. Gerda karrierje szárnyalni kezd. Házasságuk új tartalmakkal telítődik, de nem minden feszültség nélkül. Gerda azonban folymatosan támogatja párja törekvését, hogy fizikailag is nővé alakulhasson. Egymásnak köszönhetően mindketten bátorságra tesznek szert, hogy merjék vállalni valódi önmagukat.

Eddie Redmayne második olyan filmje, amiben ennyire komoly és nehéz szerepet kap – A mindenség elmélete mellett. Zseniálisan hozta Einer, majd Lili szerepét.

Egy kis ismertető Lili-ről, hiszen ez a film is egy létező személyről szól. 1882 decemberében született Einar Wegener néven, majd miután 1930-ban nemet váltott, akkor változtatta meg a nevét Lili Ilse Elvenesre, majd a vezetéknevét Elbe-re. Akkoriban ő volt az első transznő. Mivel abban az időben a nemváltó műtétek még nem voltak annyira fejlettek, a negyedik műtét után komplikációk léptek fel, mely később Lili halálát okozoták.

A nem váltás, a melegség és a hasonlók elfogadása abban az időben megvetendő volt és sok az azonos nemhez vonzódó ember inkább bújkált. Lili ebben mindenképp úttörő volt és sok bántalmazást kellett elviselni, ámbár Gerda támogatta, ameddig csak tudta.

A filmben szerintem ezt volt a legnehezebb visszahozni – a saját magával szembeni harcot, hogy megfogják vetni, ám nem érezte jól magát férfi testben. Redmayne előtt fejet hajtok és nem csodálom, hogy ő kapta meg ezt a szerepet, hiszen más nem tudta volna ennyire szépen hozni Lili karakterét.