Általában meló közben a 20 perces szünetemkor szoktam olvasni ebookot, de Leiner Laura újra magába szívott, úgyhogy muszáj volt végig olvasnom az egész trilógiát. Lehet hibáztatni érte, hogy ennyire jól ír? 🙂

Az Iskolák Országos versenye első trilógiája a Szirtes csapatot mutatja be, akikről kiderült, hogy a neveztetésükig nem is tudtak a verseny létezéséről – csakúgy mint sokan mások sem. Viszont a 4 diák miután elfogadta a neveztetést és elindultak a Bükkbe, 2 hétig az ország különböző városaiból neveztetett csapatokkal szálltak versenybe. Találtak barátok, szerelmet és ellenségeket is.

Laura könyvei nagyon jól meg vannak írva, nem ez az első, amit olvastam tőle – számtalanszor újra olvasom a Szent Johanna Gimi sorozatot és a Bábelt is és minden egyes alkalommal magába szív. Valamint Laura az egyik olyan magyar író, akit imádnak az olvasók és egyáltalán nem lepődöm meg. Emberként is teljesen közvetlen az olvasóival/rajongóival és a könyvei is hasonló képpen van hatással mindenkire. 🙂

Úgy érzem, hogy mostmár visszatudok térni rendesen is és nem csak hetente beküldök egy mental health posztot és ezzel letudva.

Az elmúlt másfél hétben instára már vissza-visszatértem, és most érzem úgy, hogy a blogra is tudok több figyelmet fordítani és tovább dolgozni a Spooktober bejegyzéseket – hiszen azokat is hanyagoltam a kia szünetem alatt.

Egy kis helyzetjelentés, hogy mégis miért tartottam a szünetet, de ha visszaolvassátok az előző két mental health posztot, akkor az összefoglalja.. Az elmúlt pár hétben eléggé felgyűlt mindent, pláne abból a szempontból, hogy folyamatosan ment az ujjal mutogatás és a baszogatás, aztán ennyiben lett hagyva. De napi szinten. Minden reggel pittyogott a telefonom, szabadnapon is, hogy ez mi f…. és ez mi a g….be van így – és persze ezeket írhatta főnök (!) normális hangnemben is, de neeeeem…

Utána jött az összeomlásom, amikor munkatársam mondta, hogy megoldják, menjek haza. Azután 3 napig folyamatosan kaptam az üzeneteket főnöktől, hogy én mit képzelek magamól, hogy hazamegyek hamarabb, aztán másnap este más munkatársak előtt jön nekem, hogy miért mentem haza és csakis az igazat mondhatom. Mikor bemondtam, hogy káosz van a fejben, másnap jött egy hangüzenet és egy email is, hogy én mit képzelek magamról, hogy panaszkodok az óráimról másnak, aki nem management és ez nem professzionális; meg hogy miért nem akkor panaszkodok, amikor ad nekem 2 nap szabadnapot meg az előtte való délutánt is és az utána való reggelt – nagyjából, legyek hálás, hogy ad nekem szabanapokat (amire amugy jogilag köteles). Ugyhogy ezzel nagyon nem segített, hogy magamra fókuszáljak. Meg ha keresünk teamet, hogy helyettesítsen csak egy fél műszakra, akkor is jött az üzenet, hogy ezt mi a francért csináljuk (persze csúnyább szavakkal) és miért nem tudjuk elintézni egymás között – azt próbáljuk, ha nem tűnt fel…

Főnök amugy is nagyon sokat vesztett a tiszteletből, amióta itt dolgozik és ez csak egyre rosszabb lesz. A melós része nagyjából ennyi. Csütörtökön voltunk tréningen, próbáltunk nem bealudni, mert semmi levegő nem volt a teremben, de egész hamar kijutottunk.

Plusz elkezdtem egy Mentális Egészség Elsősegély kurzust is, amit legalább bővebben belenyúl ebbe az egészbe, mint az, amit kb 3 hónapja tanultam, mert az csak a felületet érintette. Elvileg a cég is csinálni fog egy ilyen kurzust, ami nem rossz ötlet, viszont érzem, hogy az nem lesz ennyire taglalt.

Jelenleg ennyi lenne, hamarosan újra jövök és igyekszem nem hetekig halogatni 🙂

Nem is gondoltam volna, hogy eljutok a CoffeeCorner 1. születésnapjáig. Voltak hullámvölgyek, amikor átgondoltam, hogy megéri-e, viszont mindenképp jól döntöttem, hogy nem hagytam abba. A blogolás segít fókuszálni és megnyugtat, hogy van egy hely, ahova kiírhatom magamból, ami felgyülemlik.

Köszönöm az eddigi látogatásokat és kommenteket. Tartsatok velem a jövőben is. 🙂