2020-ban súlyos depresszió és szorongás miatt bekerültem terápiára. 3 hónapot töltöttem ott, időközben – már nem így nevezik, hanem érzelmileg labilis személyiségzavarnak – borderline személyiségzavarnak nevezik. Először csak gondoltam, biztos muszáj volt nekik rám akasztani egy címkét. Azonban utána bővebben beleástam magam ebbe, hogy mit is jelent, igaz, mai napig még mindig nem tudom pontosan megfogalmazni. Ez nem egy betegség, hanem ez én vagyok. BPD.
Nem azt mondom, hogy olyan, mintha 2 személyiségem lenne… mert alapjáraton véve egy kedves, őszinte, segítőkész, aranyos, stb.. nőnek vallom magam.. azonban elég egy rosszul, vagy máshogyan kiejtett mondat felém, vagy éppen az elmémben én mást gondolok, akkor robbanok. Visszamenőleg a terápia után megváltoztak a körülményeim: új lakhatás, munka, stb. Gyakorolni tudtam a terápián tanult dolgokat is, számomra nagyon hasznos volt az egész: hogyan fejezzem ki az érzelmeimet, mit hogyan kell mondani… hiszen ezt gyerekkorban nem tanították meg. A BPD leginkább a szülők miatt „alakul ki”, de egyrészt neurotikus is.
Ezért sem betegség. Mert abból ki lehetne gyógyulni. Ezzel meg kell tanulni együtt élni. A fekete-fehér oldallal. Hogy ami a fejemben létezik, az nem valós. Visszatérve a szülőkre. Gyermekkorban nem tudtam, mikor lehetett közeledni, távolodni.. a mai napig. Ez berögzült, így egy rideg érzelemszabályozás is bekerült a rendszerembe. Hasítás. Az embereket vagy jónak, vagy rossznak gondolom. Nincsen köztes. Csak az lehet jó, amit én mondok. Csak úgy a jó, ahogy én mondom. Ha valaki más ötletet mond, akkor az béna. Nem jó. Én jobban tudom. Lekezelő vagyok. A BPD leginkább a kapcsolatban látványos… hogy így mondjam. Nem tudod, hogy mikor robban. Az elmúlt 4 évben – a terápiás kezelés előtt egy évvel ért véget a kapcsolatom, bár vissza gondolva ott is előfordult, illetve az az előttiben, csak nem ennyire -, nem volt kapcsolatom. 5 hónapja viszont lett egy és elkellett kezdenem pszichológushoz járnom. 2 hónap után jelentkeztek a BPD „tünetek”. Hogy mik? Ha nem rám szenteli minden figyelmét, tegyük fel, pár órára találkozik egy barátjával és engem ott hagy, beindul a dolog: azt érzem, hogy nem vagyok elég fontos, mert máshoz elmegy inkább – miközben minden idejét amúgy velem tölti és semmi negatív dolgot nem ad -, úgy jön az elhagyási félelem. Olyankor kiabálok, a verbális és fizikai bántalmazás is benne van a pakliban. Bántom a másikat, hogy nekem „könnyebb” legyen. – ami ilyenkor az elmémben születik. Kicsit nehéz megfogalmazni ezeket és keresem a szavakat… nem tudom nagyon leírni a dolgot. A pszichológusnak is mondtam, inkább kérdezzen, mert nem tudom megfogalmazni. Olyankor átkattanok, mintha nem én lennék. Nagyon mérges, dühös leszek, mindennek eltudom hordani a másikat. Itt bántás van. Felőlem.
Ezt nagyon át tudom érezni, örülök hogy valaki ezzel is foglalkozik. Sajnos többen vagyunk, mint gondolják és nincs is túl jó véleménnyel rólunk a közvélemény… de mindezek ellenére a BPD-s személy amikor rendben van magával őszinte, hűséges – mind kapcsolatban mint barátságban – empatikus és a saját okainál fogva nyitott gondolkozású, nem nehéz vele jóban lenni. 😌
Köszi ezt az interjút, jó volt olvasni.
[…] személyiség zavarról olvashattatok Laura írása által és aki esetleg még nem olvasta, itt és itt meg is tehetitek. Viszont a mentális egészség sok mindent mást is magába foglal. Az […]