Ross Rosenberg – Az emberi mágnes szindróma

Egy kicsit kezd felhalmozódni a befejezésre váró könyvem, de mentségemre szóljon 99,9%-ban olyan fáradt vagyok, hogy néha fürdés közben is elalszom (ne essetek ebbe a hibába).

Ross Rosenberg könyve eléggé figyelemfelkeltő mind kapcsolati szempontból, mind önismereti szempontból. Az emberi mágnes szindróma könyve azzal ismertet minket, hogy mi alapján ismerhetjük fel, hogy nárcisztikus vagy kapcsolatfüggő felek vagyunk egy párkapcsolatban vagy akár magánemberként. Plusz a tények mellé olyan példákat is kapunk, akik terápiára jártak nála – természetesen álnévvel és engedéllyel tette bele a könyvébe.

Ugyan az agynak kicsit rá kell állnia a témára, viszont mindenképp elgondolkoztató, hogy az olvasó most micsoda is, hiszen lehetséges, hogy mindkét személyiség egy picit megtalálható magunkban.

Számomra az iskolás emlékeim elég megosztóak…

Óvodától kezdve egészen 8. osztályig az egész iskolai élményem arról szólt, hogy összehasonlítgattak nővéremmel és ez nem tett jót az önbecsülésemnek, sőt ilyet nem csak a suliban kaptam, hanem otthon is. Emiatt teljesen visszahúzódtam, nem mertem jelentkezni, nem szerettem felelni stb. Általánosban végig az ment, hogy nővérem után beírattam néptáncra, majd belettem íratva zenesuliba is – szerettem is, nem azzal volt a gond, viszont ez után a tanáraim elvárták, hogy a nővérem útját kövessem. Mikor eljött a 8. és a gimibe való jelentkezések, mindenkinek egyértelmű volt, hogy én is az Adyba megyek és ugyanazt a szakot fogom választani, mint tesóm. Természetesen nekem ez egyáltalán nem tetszett és nem is érdekelt a dráma szak, plusz nem akartam még 4-5 évet azzal tölteni, hogy a gimiben is hasonlítgassanak. Mivel szerettem az angolt, így angol előkészítőre jelentkeztem egy másik suliba, így mindenképp megkíméltem magam attól, hogy bizonyítanom kelljen magam.

A gimi számomra pedig mindenképp teljesen más élmény volt. Mindenképp az, hogy ott önmagam lehettem. Kezdtem végre megnyílni. Ugyan még mindig utáltam kint állni felelni és a jegyeim sem voltak a legjobbak, viszont csak magamnak kellett bizonyítanom. Mivel nyelvi előkészítős voltam, számomra a gimi 5 évig tartott és ott mindenképp bebizonyosodott az osztályközösség, ami sokkal jobb volt, mint általánosban. Ugyan mi voltunk a leghangosabbak és a legközelebbi osztály a tanári szobához, de mindenképp jó volt.

Az egyetemi rész elég hamar véget ért, 2015-ben meg is szűnt a jogviszonyom. Viszont ezalatt az idő alatt felgyűlt sok-sok emailem a tanárokkal, hogy kivívjam a vizsgákat, mert néha randomban választottak ki tanulókat, akiket nem engedtek tovább vagy buktattak meg hibátlan doga után. Plusz elég sokat jártunk az irodákba is kérvényekkel – az egyik ilyen emlék, mikor Pünkösdre meg volt hírdetve egy vizsga, én vidékiként beszambáztam órákkal előbb (ugye ünnepnap, limitált buszok) és vártunk barátnőimmel, de nem jött a tanár vizsgáztatni, később pedig megbüntettek minket 4000 forintra, hogy nem jelentünk meg. Úgyhogy mentünk az irodába jelenteni, írtunk levelet a dékánnak, hogy mi ott voltunk, sőt a kamera ránk is látott az épület előtt, így az a 4000 forint el lett törölve, viszont később meg fizetnünk kellett 3. vizsgára, ami miatt megint mehettünk, hogy ez így nem fair.

Ez lenne az én iskolás emlékem. A legjobb tanulság benne, hogy az általános suli óta mindenképp sokat fejlődtem és sikerült megnyílnom és kiállnom magamért. 🙂

Nos, ezzel lehet nem leszek mindenki kedvence, de a Magyarország amiben felnőttem még megérdemelte az ünneplést; amit mai fejjel látogatok meg, már kevésbé. Ne értsetek félre, sok jó változás történt az évek során, de emellett rengeteg olyan is, ami mellett sok mindenki elsiklik. De ebbe nem megyek most bele.

Augusztus 20.-a a magyar államalapítás ünnepe és debreceniként ez a nap minden évben nagy eseménynek számít és rengeteg jó emlékem van róluk. A virágkarnevál, a bódék, a játékok, az esti tűzijáték mind-mind rengeteg emléket hagyott az évek során.

Maga a Virágkarnevál 1966 óta képezi a debreceni augusztus 20.-ai ünnepségek részét és minden évben rengeteg felkészüléssel jár és az egész város és környéke izgatottan várja. Minden évben a különböző cégek más és más virágkocsikat építenek fel, amivel képviselik munkásságukat és persze a kocsik között fellépők is vannak – mazsorettezők, néptáncosok, zenészek stb. Nagyon meg van a hangulata. Ez az egyetlen nap a nyárból, amit nagyon hiányolok, hiszen annyira megmaradt bennem az élmény gyerekkoromból, hogy ha tehetem, akkor igyekszem követni vagy visszanézni az eseményeket. 🙂