Éreztem, hogy szeretnék erről kicsit írni. így hát eljött ennek is az ideje. 🙂
2015-ben jöttem az Egyesült Királyságba, akkor Skóciában találtam meg a helyem, ami örök szerelmem lett. A skót tájak és a levegő azonnal magába szippantott. Persze, 21 évesen, teljesen egyedül elkezdni egy életet egy másik országban, nagyon nehéz. Egy idő után hozzáedződik az ember, de a legeleje nehéz, pláne egyedül és hozzátenném azt is, hogy az angolom borzalmas volt. Eddig egyedül csak az iskolában tanultam az angolt és voltak ugyan levelezőbarátaim is, de mégsem ugyanaz, mint élőben.
Viszont nem gondoltam volna, hogy 8 év után is még itt vagyok az Egyesült Királyságban és már állampolgárságon is gondolkozom. Az angolom rengeteget fejlődött és nem tudom még, hogy hazaköltözöm-e Magyarországra. Viszont egyik levelezőtársammal beszélgettem pár napja és az alábbi üzenetet küldte (természetesen lefordítottam nektek):
Évek óta ismerjük már egymást. Mikor összebarátkoztunk, a Harry Potter iránti érdeklődésünk hozott össze és azt hiszem a faithfreaks-en ismerkedtünk össze. Olyan régen volt már és aztán évekig emaileztünk. Megnéztem és vannak üzeneteim tőled, ami még 2011-ből vannak. Ez több, mint 10 éve, hogy levelezőtársak vagyunk! Viccesnek és kedvesnek gondoltalak, és érdekes volt olvasni rólad egy másik országból. Jó lenne egyszer személyesen is találkozni és örülök, hogy összebarátkoztunk. Azt is észrevettem, hogy mennyit fejlődött az angolod az évek alatt és mennyire izgalmas látni, hogy mennyit fejlődtél és kinyíltál, mint ember. Büszke vagyok rád és amiket eddig elértél!
Az alábbi idézet Jessicától származik, aki Amerikában él és tényleg több, mint 10 éve levelezünk és követjük egymást. Ugyan vigyázni kell arra, hogy ne essünk olyan helyzetekbe, hogy rossz irányba fordul a dolog és rossz emberek közé kerüljön az ember; de örülök, hogy én szerencsés voltam és persze mindketten átmentünk egy szűrésen, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy egyikünk sem pedofil vagy emberkereskedő 🙂
Az, hogy az Egyesült Királyságban kötöttem ki: 9 évesen kezdtem el angolul tanulni és azóta szerettem volna ellátogatni Angliába. Persze semmi más nem érdekelt akkor, csakis Anglia és London. Most pedig elég sok helyet felfedeztem már és imádom mindegyiket. 🙂
Hogy ilyenkor mit lehet tenni? Leginkább ugye saját magam tudom ezt kezelni, vagyis tudnám. A terápia alatt és utána kicsivel szedtem gyógyszert: antidepresszánst és nyugtatót. De én valahogy ezt nagyon placebónak gondolom. Leszedál. 3 éve nem szedem, azonban 2 hete a pszichológusom mondta, hogy gondolkodjak el rajta. Hangulatstabilizátor is szóba jött. Mert olyankor robbanok, mint egy bomba, legyen szó bármiről. Bármikor jöhet. Volt olyan is, hogy beszélgettünk, stb.. elmentem a fürdőbe, majd 10 perc után kiabálva jöttem ki, már nem emlékszem az okára. Olyankor olyan dühöt érzek – igazából nem is tudom mire, elhagyásra, stb -, kb a lakást is felgyújtanám. Valami átkapcsol. Beszélgettünk arról is a pszichológussal, hogy miért 2 hónap után jelentkeztek a tünetek a kapcsolatomban? Előtte hol volt? Nem értem. Azt mondta, hogy ez a „gyermekbeágyozódási idő”, azaz akkor alakult ki bennem szorosabb kötelék. És mivel legjobban a kapcsolatban jönnek ki a tünetei, így az a legpokolibb. De hozzátette, hogy én így működöm. Van egy autóm, ami néha 30-al megy.. aztán felgyorsul 100-ra. Utána leáll. Ez én vagyok. De meg kell tudom ezt tanulni kezelni. Eddig 2 ülés volt, holnap lesz a 3. De már így is sok dolgot segített megérteni, hogy ez a szülői bizonytalanságból hogy alakulhatott ki.
Kényszeres is vagyok, leginkább a takarításban. Legszívesebben mindennap takarítanék. Igaz, annyira durván nem, hogy állandóan fertőtlenítsem a lakásom, de 2 naponta nagytakarítás van nálam, a fürdőszobában való fogkefével súrolástól, a felmosáson át. Mindennek megvan a helye mm pontosan. Valamikor hetente többször, vagy 2 hetente fordul elő egy ilyen „átváltás” nálam – ennek okait tárjuk fel. És azt, hogyan tudom majd ezeket megállni. Hogy ami az elmémben van, az hamis. Nem létezik. A pszichológusom azt is mondta, hogy vannak „csendes” időszakok: legyen ez 5 nap, 1 hét. Majd robbanok. És ez nem azért van, mert a párom valami rosszat tett. Előjön tudat alatt az anyai/apai érzés. És indul a folyamat. Egyszer néztem egy videót, egy BPD lányról és ő azt mondta: Gyógyszert életünk végéig szedni kell. Ez olyan, mint egy mankó. Csak így tudunk járni.
Szerencsére nagyon jó orvost fogtam ki, rendkívül türelmes, megértő, kedves és nem fejezi be 50 perc után a kezelést, csak mert lejárt az idő. Megvárja, amíg végig mondom, kifejezem magam kérdez. Ez +10 perc is lehet. A gyógyszeres kezelésen el kell gondolkodnom. Nem tudom, hogy élek-e vele. De nyilván az, hogy bántom fizikailag is (!) a másikat, nagyon nem jó. De segít, támogat, mindig elmondja, hogy fontos vagyok. Okot nem ad semmire. De én MÉG így működöm. Aztán majd leállok ezzel. Vagyis megtanulom, hogy nem kell majd előjönnie ennek. Azonban ez 3 évbe is telhet. Általában annyi idő a kezelés. Nem tudom, hogy fogalmazzam meg mégjobban, vagy hogy miket írhatnék. Valahogy nem tudom megfogalmazni. Ha rákeresek neten a BPD „jellemzőire”, nagyban helyeslek.. de nehéz azt elmondani, mi zajlik bennem olyankor. Nagyon nagy harag. Az tény.
2020-ban súlyos depresszió és szorongás miatt bekerültem terápiára. 3 hónapot töltöttem ott, időközben – már nem így nevezik, hanem érzelmileg labilis személyiségzavarnak – borderline személyiségzavarnak nevezik. Először csak gondoltam, biztos muszáj volt nekik rám akasztani egy címkét. Azonban utána bővebben beleástam magam ebbe, hogy mit is jelent, igaz, mai napig még mindig nem tudom pontosan megfogalmazni. Ez nem egy betegség, hanem ez én vagyok. BPD.
Nem azt mondom, hogy olyan, mintha 2 személyiségem lenne… mert alapjáraton véve egy kedves, őszinte, segítőkész, aranyos, stb.. nőnek vallom magam.. azonban elég egy rosszul, vagy máshogyan kiejtett mondat felém, vagy éppen az elmémben én mást gondolok, akkor robbanok. Visszamenőleg a terápia után megváltoztak a körülményeim: új lakhatás, munka, stb. Gyakorolni tudtam a terápián tanult dolgokat is, számomra nagyon hasznos volt az egész: hogyan fejezzem ki az érzelmeimet, mit hogyan kell mondani… hiszen ezt gyerekkorban nem tanították meg. A BPD leginkább a szülők miatt „alakul ki”, de egyrészt neurotikus is.
Ezért sem betegség. Mert abból ki lehetne gyógyulni. Ezzel meg kell tanulni együtt élni. A fekete-fehér oldallal. Hogy ami a fejemben létezik, az nem valós. Visszatérve a szülőkre. Gyermekkorban nem tudtam, mikor lehetett közeledni, távolodni.. a mai napig. Ez berögzült, így egy rideg érzelemszabályozás is bekerült a rendszerembe. Hasítás. Az embereket vagy jónak, vagy rossznak gondolom. Nincsen köztes. Csak az lehet jó, amit én mondok. Csak úgy a jó, ahogy én mondom. Ha valaki más ötletet mond, akkor az béna. Nem jó. Én jobban tudom. Lekezelő vagyok. A BPD leginkább a kapcsolatban látványos… hogy így mondjam. Nem tudod, hogy mikor robban. Az elmúlt 4 évben – a terápiás kezelés előtt egy évvel ért véget a kapcsolatom, bár vissza gondolva ott is előfordult, illetve az az előttiben, csak nem ennyire -, nem volt kapcsolatom. 5 hónapja viszont lett egy és elkellett kezdenem pszichológushoz járnom. 2 hónap után jelentkeztek a BPD „tünetek”. Hogy mik? Ha nem rám szenteli minden figyelmét, tegyük fel, pár órára találkozik egy barátjával és engem ott hagy, beindul a dolog: azt érzem, hogy nem vagyok elég fontos, mert máshoz elmegy inkább – miközben minden idejét amúgy velem tölti és semmi negatív dolgot nem ad -, úgy jön az elhagyási félelem. Olyankor kiabálok, a verbális és fizikai bántalmazás is benne van a pakliban. Bántom a másikat, hogy nekem „könnyebb” legyen. – ami ilyenkor az elmémben születik. Kicsit nehéz megfogalmazni ezeket és keresem a szavakat… nem tudom nagyon leírni a dolgot. A pszichológusnak is mondtam, inkább kérdezzen, mert nem tudom megfogalmazni. Olyankor átkattanok, mintha nem én lennék. Nagyon mérges, dühös leszek, mindennek eltudom hordani a másikat. Itt bántás van. Felőlem.