A következő megállóm a Louvre volt, ahova ugyan nem vettem jegyet (pláne hogy hatalmas volt a sor és csak 2 napot voltam), de így is hatalmas élmény volt. Viszont nagyon oda kell figyelni, hiszen sok „aláírást gyűjtögető” emberke van ott, azt se tudod mit írsz alá és közben meg meglopnak (szerencsére engem pont nem érdekelt mit akarnak).

A Louvre Párizs központi részén, a Szajna jobb partján található nemzeti múzeum, a világ egyik legismertebb és 1793 óta a francia főváros legnagyobb kiállítóhelye. Az első épületet ezen a helyen 1204-ben II. Fülöp Ágost királyi kastélynak építtette. A mai épület negyedrészét tevő várszerű épületet a 14. században V. Károly király gótikus stílusban átalakíttatta 1364 és 1380 között. I. Ferenc 1527-ben részben lebontatta és újjáépíttette, majd 1546-ban Pierre Lescot-t egy új, nagyszabású palota terveinek elkészítésével bízta meg; e munkák reneszánsz stílusú kivitelezése már II. Henrik korába esik. 

A Louvre épülete által határolt téren a 20. század üvegpiramist emeltek acélból, alumíniumból és üvegből, amely 21,65 m magas, oldalhosszúsága 35,4 m és 666 üveglapból áll. Még a piramis elkészülte előtt, az 1980-as években kapott szárnyra az a városi legenda, hogy az építmény pontosan 666 üveglapból áll, főleg a modern, hideg acél-üveg monstrum ellenzői terjesztették előszeretettel az alkotás infernális voltát alátámasztó információt. Hivatalosan ez a szám sehol sem jelenik meg. A Louvre múzeum tájékoztatása szerint a piramis összesen 673 üvegtáblából áll (603 rombusz alakú és 70 háromszög alakú, 2,1 cm vastagságú). I. M. Pei tervezőirodája úgy nyilatkozott, hogy a piramisban lévő üveglapok száma 698- ban üvegpiramist emeltek acélból, alumíniumból és üvegből, amely 21,65 m magas, oldalhosszúsága 35,4 m és 666 üveglapból áll.

Forrás: Wikipédia

Hogy egy kicsit megtörjem a történelmi bejegyzéseket, lassanként beiktatok pár filmet/sorozatos bejegyzést is és hamarosan lesznek interjúk is (legalábbis ez a terv). Na de lássuk is a sorozatot.

Ez a sorozat egy igaz történet alapján készült, mégpedig a kolumbiai SAM társaság egyik gépe alapján. A gép és az eltérítés eredeti története az az, hogy 2 aktivista hirtelen eltéríti a gépet és pénzt valamint 140 balista rab szabadengedését követelték.

1973 május 30-án a járat Caliból indult Bogotába egy Pereira-i megállással. Az eltérítés 14.35-kor történt, 20 perccel a pereirai felszállás után. A gép Medellín felé vette az irányt, ahol feltankoltak, mielőtt folytatták volna az utat Aruba felé, ahova 17.01-kor érkeztek. Az egyezkedések közben 31 utast engedtek el. Május 31-én a korai órákban a gép újra a magasba emelkedett és Lima felé vette az irányt. Technikai problémák miatt újra Arubában szálltak le, majd másnap reggel Guayaquil-ba érkeztek. A gép feltankolása után, 45 perccel később újra útnak indultak Lima felé, ahol újabb 14 utast engedtek szabadon. Ezután a gép újra felszállt és este Mendozában landoltak, itt a megmaradt utasokat is elengedték. Miután megálltak két Paraguay-i reptéren is, az eltérítés Buenos Airesben ért véget Június 2.-án. Az eltérítők valamelyik Paraguay-i reptéren szökhettek el.

Nagyon ritkán nézek igaz történetes sorozatokat és filmeket, mert utána órákig képes vagyok kutakodni, hogy akkor mi is igaz vagy mennyi hasonlóság van. Ezzel most sem voltam másképp, mint láthatjátok fentebb, de a véleményem most a sorozatról szól. Őszinte leszek, az egyik legnagyobb félelmem, hogy bármelyik repülésem során valami ilyesmi történjen, de mindig le is kopogom. A félelem, hogy valaki kijut-e onnan élve, borzasztó. Valamint mi járhat egy ilyen ember fejében, hogy felkel egy nap és ‘Na én most elfogok téríteni egy gépet’, csak azért, hogy érezze magát valakinek. Menjen fusson inkább egy kört, aztán érezze így boldognak magát, de ne gyilkolásszon másokat, csakhogy neki jó legyen. Ez gusztustalan.

Kicsit szitkozódtam az elrablókra a sorozatban, mert tényleg ezek jártak a fejemben és ez egy nagyon gusztustalan tett. Viszont akit érdekel, nézzétek meg – megtalálható szinkronosan is – a Netflixen.

Ugyan a legelső dolog, amit megláttam, amikor feljöttem az utazásom napján a metróból a Szajnán kívűl, az a Notre Dame volt, csak másnap mentem megint arra. Nem meglepő módon hatalmas nagy tömeg volt körülötte, mikor ténylegesen arra mentem, úgyhogy csak a híd másik oldaláról csodáltam és gondolkoztam azon, hogy Quasimodo merre járhat éppen a templomban (tudom, hogy egy mesehős, de néha vannak ilyen gondolataim is).

A Notre-Dame Párizs legismertebb gótikus stílusú temploma, a Párizsi főegyházmegye főszékesegyháza. Monumentális méreteivel és díszítettségével különleges hatást gyakorol a szemlélőkre. A Notre Dame francia kifejezés, jelentése: „Mi Asszonyunk”.

Alapkövét 1163-ban fektette le III. Sándor pápa, ezután egészen 1345-ig folyamatosan építették. A történelem során többször felújították. 1804. december 2-án itt koronázták meg I. Napóleon francia császárt. 1845 és 1878 között az eredeti terveknek megfelelően felújították.

A Notre-Dame kőből épült, a nagy gótikus középkori templomokra jellemző keresztboltozatos megoldással, faragott kőcsipkékkel. A Notre-Dame beltere a maga öt hajójával szintén hatalmasnak számít, ugyanis az egész épület az egyház diadalát hivatott hangsúlyozni. Ehhez méltóan a Notre-Dame orgonája (Le grand Orgue) is hatalmas zenei kincs. 1730-ban, XVI. Lajos francia király utasítására ötmanuálosra bővítették, és 46 regiszteres lett.

2019. április 15-én késő délután kigyulladt a székesegyház felállványozott tornya és tetőszerkezete. Az oltáshoz legalább 400 tűzoltó érkezett a helyszínre. A lángok a templomépület felső részében csaptak fel, ahol felújítási munkálatok zajlottak. A tűz következtében összeomlott a katedrális kúp alakú tornya, a huszártorony, a tetőszerkezet kétharmada pedig megsemmisült. Három nappal az eset után a francia bűnügyi rendőrség vezetője bejelentette, hogy feltehetően rövidzárlat okozta a tüzet.

Forrás: Wikipédia