Mindig is imádtam azokat a történeteket, amik Japánban játszódtak és azokat is, amik egy állatról szóltak. Ebben a könyvben meg van mindkettő és már nagyon vártam, hogy elolvassam.

A borító kicsit becsapós, mivel egy fekete macskát ábrázol, viszont ugye a főhős kandúrunk, Nana fehér cica. A könyv végén meg van magyarázva, hogy miért ez lett a borító. Egyébként szerintem nagyon szép, ha ránézek elfog a nyugalom.

A történet arról szól, hogy Nana a gazdájával, Szatoruval utazgat. Az utazás célja az, hogy Szatoru megfelelő új gazdát találjon Nanának. Ellátogatnak Szatoru régi barátaihoz: Koszuke, Josimine, Szugi és Csikakó. Mind-mind Szatoru életének különböző szakaszaiban voltak jelen és nagyon fontosak neki, ahogy nekik is az Szatoru.

A sztorit Nana szemszögéből látjuk, ő a mesélő. Nana egy igen bátor, hűséges és eszes macsek, aki nagyon szereti Szatorut. Sokan azt gondolhatják, hogy egy macska nem képes erre, hogy nem lehet annyira hűséges, mint egy kutya. Pedig ez tévedés, a macskák is nagyon ragaszkodóak tudnak lenni. Egyébként azt fontos megemlítenem, hogy Nana onnan kapta a nevét, hogy a farka úgy görbül, mint a hetes. 🙂

Szatoru igazi macskabolond. Nagyon ért az állatokhoz, szelíd és kedves természete miatt pedig az állatok szeretik őt. A barátaival mindig törődött, segített nekik és mindig próbálta őket felvidítani. Ezért is van az, hogy a barátai nem tudják, hogy Szatoru haldoklik. Szatoru nem mondta meg nekik, hogy az utolsó napokat együtt vidáman, mosolyogva töltsék el.

A többi karakter is szerethető. Koszuke egy fotóstúdiót vezet, éppen gondjai vannak a feleségével, és Szatoru lesz az, aki megoldást talál a problémáira. Josime egy földműves, aki egy kiváló egerészőt szeretne a birtokára, Szugi és Csikakó egy házaspár, akik egy állatbarát panziót vezetnek. Szugi mindig féltékeny volt Szatorura és félt, hogy Csikakó egy nap őt választja

Ezek az utazások közelebb viszik egymáshoz a szereplőinket, kapunk jeleneteket a közös múltjukból és látjuk, ahogy fejlődnek a jelenben egymás hatására. Szatoru és Nana mindegyiküknek segített egy kicsit, hogy elfogadják a jelent és a legjobbat hozzák ki a dolgokból.

Végül Nanának egyik régi barát sem lesz megfelelő gazda, így Szatoruval közösen elmennek Noriko nénihez, aki Szatoru nagynénje. A néni mindig is attól félt, hogy nem tudta eléggé kimutatni a fiúnak mennyire fontos neki és félt, hogy nem adott neki elég szeretet. Ráadásul Nanától is kicsit tart, úgy gondolja, nem tud a macskákkal bánni.

Szatorunak sikerül Norkiót megnyugtatnia és Nana is megmutatja, hogy nem is olyan nehéz bánni vele. Norikó megtanul szeretni. Hamarosan belőle is macskabolond lesz.

Ez a könyv rengeteget ad. Ahogy Nana és Szatoru együtt utaznak és átélik a kalandokat, olyan mintha mi is a csoda ezüstfurgonban utaznánk velük és együtt látnánk a szarvasokat, a dupla szivárványt, a Fuji-t, a tengert… Mi is részesei vagyunk az utazásuknak.

A vége kiszámítható, de azért megsirat, hiába számítunk rá. Szomorú, de talán mégse annyira. Megtanítja, hogy akik elmentek, a szívünkben tovább élnek és talán még találkozunk velük a horizonton túl.

Klaudia a nevem, a KlaudiBlog blogger tulajdonosa. Immár 4 éve vezetem a blogomat. Gyerekkorom óta vagyok hallássérült, még az óvodában vették észre, de hivatalos diagnózis kb 7 éves koromban lett, akkoriban még nem igazán fogtam fel ennek a jelentését, hogy hallássérült vagyok és hallókészüléket kell hordjak mindkét fülemre. Az viszont már az oviban is jelentős változás történt, hogy egyes csoportból el kezdtek engem kerülgetni, nem akartak velem játszani vagy érdekelni sem igazán érdekelte őket, hogy velem mi is történik. Egy-egy kisgyerek ugyan kíváncsi volt, de leginkább az egyik óvónőm tett egy „felvilágosítás” rólam és a hallásomról. Őszintén, erre már nem igazán emlékszem, hogy ő hogyan adta elő és magyarázta el a többi kisgyereknek akik egy csoportban voltak velem. 

Egyszer történt is egy balesetem. Játszottunk kint az ovi udvarában. Játszani akartam a többiekkel, ahogyan eddig. De tudtam, éreztem hogy valami megváltozott az ovistársaim között mióta hallássérült lettem kicsiként. Pontosan nem emlékszem, de barátkozni akartam továbbra is velük. Mintha utáltak volna, vagy nem tudom. Fellökött az egyik ovistársam, akinek „köszönhetően” felszakadt a szám és jól vérzet is. Ezért kórházba kellett velem szaladni, hogy csináljanak velem valamit, aztán… Megműtötték azaz összevarrták a számat és így egy darabig nem mentem. Mikor visszakerültem, „bocsánatot kért” a kissrác, de szerintem nem volt őszinte a bocsánatkérése. Ha ezt nézzük, ez volt a legelső műtétem is. *nevet* Akkor kezdtem el foglalkozni jobban a hallásommal, amikor is iskolába kerültem. Egy integrált, azaz normális rendszerbe, normális suliba kezdtem el járni. Ám sajnos a többi gyerek, tehát az akkori osztálytársaim nem akartak velem ismerkedni, és sajnos volt is nem egy tanár akinek nem tetszett, hogy én hallássérült vagyok és valamennyire „több figyelmet” kellett rám fordítani, vagy ha vissza mertem kérdezni és mi egyebek.

Egyszer egyik alkalommal túlságosan is kifejezte a nem tetszését arról, hogy hallássérült vagyok és hogy miattam nem tudnak haladni, vagy nem értem, nem hallottam meg amit kérdeztek tőlem. Azt az arcot, azt a kifejezést sajnos nem tudom visszaadni, de az alsó fogsorait teljesen kiemelte és mérgesen, idegesen fújta a saját magáét „hogy melyik részét nem érted?!” Hangos hangnemmel fejezte ki magát. Tehát, már sajnos akkor is megtapasztaltam a bullying részét, csak sajnos pont egy tanár részéről. Így kikerültem onnan és mentem egy másik iskolába. A másik iskola is hasonló volt, de hála az istennek *lekopogja* egész jól ment és végig tudtam maradni, ahelyett hogy egy speciális sulit kellett volna keresnünk, ha ez sem vált volna be. Az ottani osztálytársaim már elfogadóbbak, megértőbbek voltak. Nem piszkáltak a hallásom, a készülékeim miatt. Persze, a bullying ott is volt, de engem nem bántottak, max a külsőm miatt néha beszólogattak, hol pozitív értelembe, hol pedig negatívan.

Az akkori készülékeim miatt sajnos gyakrabban történtek balesetek. Sajnos vagy nem sajnos, de azok nem igazán voltak strapabiróak. Volt mikor az osztálytársam által történtek ezek az apróbb balesetek, ennek természetesen a család nem igazán örült. Illesztéket mindig is gyakrabban kellett mennem cserélni, mert besárgult, vagy a cső lett kemény a nyár miatt. Illeszték mintát pedig ugye azért kellett/kell venni, mert mindig változik az ember füle, főleg kisgyerekeknél, felnőtteknél maximum azért, mert mindig változó mennyire sikerül éppen mélyre helyezni a vattát a fülünkbe, de természetesen ahogyan öregszünk, az is változik, már a fül.

Nekem mindkét fülemre kell hallókészülék, füll mögötti. Évről-évre vagy félévente jönnek ki újabb modelek és lehet változtatni/választani a készülékünk „házát” hogy ne csak időseknem való kinézetű legyen, hanem igazán modern, hozzád illő szín. Lehet a szemed, bőröd vagy a hajad színe is. Nálam jelenleg egy Rose-Gold szín van, amit természetesen be is vállaltam. –Ide kattintva olvashatod el a bejegyzésemet róla– Abszolút nem bántam meg. Maximum azt, hogy a töltőset választottam, mert ezt bizony tölteni kell és előre tervezni. S, mivel én elég spontán lány vagyon, ezért kicsit nehézkes a tervezés. De szerencsére *kopp-kopp* már egész hozzászoktam. Természetesen olykor hiányzik az elemes verzió, ám belegondolva előbb-utóbb ez fog majd jobban elterjedni, tehát sok választásom nem nagyon lesz, ha esetleg ez is feladja magát, de remélem sokáig ez is hűtársam lesz❤️

Azt még megemlíteném, hogy mivel ez egy elekronikai „kategória” igen érzékeny készülék. Nagyon kell rá vigyázni, ahogyan eddig is tettem. Ha csak csepereg az eső, hó nekem akkor is kell sapka vagy esernyő az eső miatt. Ki is szoktam venni amikor tusolok/fürdők mert a pára miatt is könnyedén történhet vele baj. Sokan szoktak ezen csodálkozni, de szerintem nem meglepő. Ki venni is kiszoktam amikor fáj a fejem vagy be se rakom a füleimbe, vagy tölteni kell mert lemerült/itt az ideje tölteni, így tartok egy kis „Világ ki” napokat. Ki tisztítani is kiszoktam, de nem a készüléket -mielőtt valaki félreérti- hanem magát a illesztéket ami a fülbe kerül.

Sikerült-e elfogadnom magamat? Igen! Tény, régebben nem volt ez ilyen egyszerű, mert egyenesen utáltam magamat, utáltam a külsőm, a hallókészülékeimet is egyenesen szégyelltem! Nem tudtam úgy igazán feldolgozni, hogy én hallássérült vagyok és soha nem kapom vissza az egészségem egy részét. Ráadásul az még rátett egy lapáttal, hogy családon belül sem igazán volt akivel erről tudtam volna beszélni, vagy akár egy jó szakemberrel sem. Inkább elfojtottam magamba és feldolgoztam valahogy ezt az egészet.

Aztán, jött egy csodálatos ember az életembe, a párom❤️ Eleinte ugyan nem mondtam el neki, de életem végéig se titkolhattam 😃🙈 Kiderült -nyilván 😄- akkor mindent elmondtam neki és csodák csodájára nem ítélt el, hanem inkább sajnálta, hogy nem mondtam el ezt sokkal hamarabb… Végül, rengeteget támogatott, támogat mai napig. Sokat beszélgettünk, beszélünk mindenről és a hallásom is sokszor és olykor szóba jön. Elkísér ha mennem kell a halláscentrumba, mellettem van❤️ Támaszkodunk egymásra, segítjük egymást. Neki köszönhetem azt hogy sikerült elfogadnom magam, szeretnem magam olyannak amilyen és aki vagyok, hallássérültként is. ❤️ Olykor-olykor önbizalomhiányos vagyok, de ő mindig

felráz és a barátnőim is rengeteget segítenek, hogy „túlgondolom” vagy túl reagálom. Szóval köszönöm itt is nektek is❤️ Nem sorolok neveket, mert félek hogy kihagyok valakit/valakiket. De aki tudja, az már mosolyogjon most egy nagyot, mert rád is gondolok hogy olvasod ezeket a sorokat❤️

Fogadjátok el magatokat olyannak, amilyennek vagytok! 🥰❤️

Akkor is, ha hallássérült vagy, vagy más fajta betegséged van, hidd el nekem, értékes vagy❤️

Normális blogposztot nem is írtam rendesen a visszatérésem óta, viszont nem is nagyon volt esélyem. Melóban a hétvégém borzalmas volt és agyilag úgy le lettem szívva, hogy kész voltam a falnak szaladni. Erre rájött az, hogy a blogra is épp visszatértem, erre pár órával később felfüggesztették az oldalt. Később kiderült, hogy nem szerkesztettem az oldalt rendszeresen… kezdem azzal, hogy igenis szerkesztettem és volt kb 2 hét szünet, amikor nem, de mindenkinek lehetnek magánéleti gondok, ami miatt nem tud szerkeszteni egy ideig. Úgyhogy az egész hétvégém még azzal is telt, hogy szitkozódtam a szolgáltatóra. Végül ma újra aktiválták, mert mondtam nekik, hogy igenis folyamatosan szerkesztve van, mégha nem is írtam posztokat pár napig.

Valamint láthatjátok, hogy az oldal címből lekerült a /wordpress, volt egy kis agyiolvadásom telepítés közben – a Bloggerközösséges csajok lehettek ennek tanúi, és ezennel is bocsánat a 4 napos hisztimért -, de sikerült megcsinálnom végre (majdnem egy évvel a blog indulása után). Most a blog terén legalább nyugi van egy darabig, és remélhetőleg nem lesz több gebasz 🙂