
Ezt pont úgy néztem meg, hogy a Netflix feldobta az ajánlóba. Nem bántam meg.
A filmet Bradley Cooper rendezte és ő is játsza a főszereplő a Leonard Bernsteint. Ugyan nem hallottam még a zeneszerző/karmesterről, de egyszer láttam a nevét feltűnni a West Side Story alkalmával.
Amit tudni kell Bernsteinról, hogy szerette a munkáját és kiváló zeneszerző és karmester volt – imádták az emberek. Ő sem vetette meg az efajta figyelmet és bár elvette Felicia Montealegre-t, ugyanúgy vonzódott a férfiakhoz is.
A film Lenny és Felicia házasságát mutatja be, az örlődést, a sok fájdalmat, amit együtt átélnek.
Saját véleményem szerint Bradley Cooper egyre jobb lehetőségeket kap és él is vele, ezzel megmutathatja tehetségét színészileg is és a kamerák mögött is. A film sok mindenkinek vontatott lehet és mintha nem haladna semerre, de a színészi játékok (ugyanúgy Cary Mulligané) zseniális. Az pedig plusz pont, hogy annyira eltalálták a sminkeseket is, hogy kiköpött másaik voltak az igaziaknak.

Ez az a film, ami második nézésre is nehéz és jobban megérteti a karaktert és mégis mit jelképez.
Jokerről tudjuk, hogy egy főgonosz és Batman életét igyekszik megnehezíteni, Gotham egész népessége mellett. Viszont java részében csak rombol és kacag és viseli azt a bohóc sminket. Ebben annál több rejlik. Maga a karakter egy mentális betegségben szenved és mivel mindenki más megveti emiatt, nem tud kikerülni ebből a körforgásból.
Számomra a két színész, aki tökéletesen hozta Joker karakterét és a benne rejlő mentális betegséget az Heath Ledges és Joaquin Phoenix. Egyiknek az életébe került a szerep, a másik pedig súlyos traumákat szenvedett a forgatás alatt. Nem egyszerű úgy alakítani ezt a szerepet, hogy ne lenne valami károsodás utána.
Egyéb vélemény: mindkét nézésre a Joker film olyan dolgokat tárt felém, ami igenis jelen van a valóságban. Mikor először néztem meg, akkor éppen egy mély depresszióban voltam és nővéremmel beszéltem utána, hogy mennyire tetszett a film és sok mindent felfedeztem magamban is. Megnézte ő is, ugyanúgy vélekedett ő is és a szüleink nem értették a filmet és hogy nekünk miért tetszett annyira. Viszont már csak Phoenix alakítása miatt is megéri megnézni.

Régen hoztam filmvéleményt, viszont decemberben megnéztem pár olyan filmet, amiről szerettem volna írni. A csíkos pizsamás fiú az egyik.
A film az azonos című könyv alapján készült és a II világháború borzalmai alatt játszódik. A fő szálat a koncentrációs tábor kapja. Bruno édesapja, aki egy náci főtiszt, áthelyezésre került Lengyelországba, egy eldugott helyre, ahol egy Bruno korú kisfiunak nem akad játszótársa. Végül felfedez egy „farmot”, ami egy kerítéssel van elkerítve és fura pizsamás emberek laknak ott. Így találkozik össze Shmuellel és barátok lesznek. Ez a barátság végül mindkettejük életébe kerül.
A könyvet még nem olvastam és ritkán nézek enélkül így filmet, viszont nem bántam meg. Végigbőgtem magam. A történelem része számomra a leggusztustalanabb, hiszen mennyi kegyetlenség lehetett valakiben, hogy ezt tegye a saját fajával, csak azért, mert más a vallása vagy a bőr színe. Eltudom képzelni mennyi traumát okozott csak a gyerekszínészeknek a film forgatása és még nem is beszéltem a felnőttekről, akik jobban ismerik a történelmet.
Én mindenképp bőgtem rajta egyet és természetesen a könyv is tervben van az elolvasásra – mégha hagyni fog bennem egy csöpp traumát.