Ez az a film, amit akárhányszor is megnézek, még mindig imádom. Egyszerűen nem tudom megunni.

1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking, az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy „egyszerű, meggyőző magyarázatot” az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő. Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain.

Stephen Hawking története lenyűgöző. Egy ennyire zsenális elme mennyi mindent elért és úgy, hogy közben küzdött ezzel a betegségével, nincs más szó rá, mint hogy lenyűgöző.

A film Hawking egyetemi éveitől indul, ahol a betegsége kezdi jeleit mutatni, majd a házassága Jane-nel és a betegség fokozódása, ahogy szerelmük elhalványul, ám még mindig közel állnak egymáshoz és segítik a másikat… A szereposztás nagyszerű – megtalálták azokat a színészeket, akik a legjobban tudják hozni azokról, akiket megtestesítenek és ezt teszi a filmet tökéletessé.

Ami pedig érdekes, hogy ezzel a betegséggel nagyon kevés időt jósolnak annak, aki ezzel küzd. Ám Hawkingot 1963-ban diagnozálták, 2 évet jósoltak neki és 2018-ig élt – ugyan nem volt egy leányálom, mégis túlteljesítette az orvosokat.

A Louvre-tól a következő megállóm az Eiffel torony volt. Eközött a két pont között volt az első buszos élményem, hiszen lehet, hogy madártávlatból közel vannak egymáshoz, gyalog más egy óra távolság és mivel egész nap meneteltem, egy csöppet pihentettem így a lábaimat is. Egy idő után elkapott egy kis eső is, de egyáltalán nem volt probléma, sőt a legjobb képeimet így sikerült lőnöm – nem csak magáról a toronyról, hanem selfie-ként is.

Az Eiffel-torony a Champ-de-Mars park északnyugati végén, a Szajna partján, a 7. kerületben található. Nevét a tervezőcég tulajdonosáról, Gustave Eiffel mérnökről kapta. Az 1889. évi világkiállításra készült, az eredeti tervek szerint a kiállítás után lebontották volna. A torony összmagassága 324 m, ebből maga a torony 300 m, rászerelve 24 m-re magasodik egy tévé-adóantenna. Első emelete 58, a második 116, a harmadik 276 méter magasan van.

A torony mindig is megosztotta a franciákat, sokan szeretik, mások kimondottan utálják: becenevei is ezt tükrözik – egyesek „Csúfság”-nak hívják, mások „Öreg Hölgy”-nek. Többször le akarták bontani, és felrobbantani. Victor Lustig 1925-ben kétszer adta el ócskavasként. A második világháborúban a németek fegyvereket akartak belőle készíteni. Az Eiffel-torony sok megpróbáltatáson ment keresztül, de még ma is a világ egyik leghíresebb épületeként ismerjük. 2007-ben A világ hét új csodája jelöltjeként is indult, bár végül nem került be közéjük. Első szintjét – 57 méter magasságban – 2014-ben teljesen felújították és átalakították: többek közt átlátszó üveglapra cserélték a padlózat egyes részeit. Megújult a luxusétterem és az üzletek is, hozzáférhetővé tették a bejárást mozgáskorlátozottak számára is, valamint az építmény energiaellátását is modernizálták.

Egy random délután kezdtem el ezt nézni, miközben pont a blogot szerkesztettem. Nem bántam meg, mert egy olyan oldalukat lehet látni Beckhaméknek, amit nem is gondoltunk volna.

Az ilyen nagy sztárokról mindenki első gondolata, hogy mennyire magukba vannak szállva. Viszont nagyon sok esetben ez nem igaz. Néha-néha láttam kis videókat, ahol a rivaldafénytől elvonulva csak élvezik a családi életet és csak egy normális családot láthattunk. Ez a dokumentum sorozat olyan interjút készített Daviddel és Victoriával, amiben elmesélik, hogy milyen érzés volt, ahogy David egyre felkapottabb lett és a középpontba került. Az ahogy mindenben összetartottak, megmutatja mennyire szoros a kapcsolatuk és kibírt mindent is.

Szerintem abból a szempontból megéri megnézni a sorozatot, hogy olyan betekintést kapjunk a nagy sztárfocistáról, ami nem a szennylapok véleménye. Kapunk egy teljesen földre szállt embert, akinek ugyan megvoltak a pillanatai, de mégis megmaradt önmagának.