A „szakítás” pillanata
Sose gondoltam, hogy egyszer azt fogják mondani nekem, hogy meg kell, hogy váljak bizonyos édességektől, vagyis pontosítva csak le kell őket cserélnem egy kevésbé édes ízvilágra. Amire itt gondolok, kedves Olvasó, bár szerintem már kitalálhattad az első pár mondatom után, hogy amiről itt beszélni fogok az a cukorbetegség. Az élet nem mindig fenékig tejfel, szokták volt mondani, de meg se fordult a fejemben, hogy bizony nálam ez be fog következni. Márpedig sajna megtörtént, 30 éves koromra elértem azt a szintet, hogy a kis inzulin raktáram megcsappant. El is mondom, hogy mit vettem észre magamon.
2021 februárját írtuk, amikor is az egyik ismerősömmel épp Győr városát róttuk, fedeztük fel a látványosságait, mikor is fura mód elkezdtem azt érezni, hogy többször kell a mosdóba mennem, ezzel egy időben pedig mindig szomjas voltam. Ő váltig állította, hogy ez cukorbetegség, de én mindig is egy makacs ember voltam, fittyet hánytam a dologra, de azért a belső hangok igenis suttogták a kis füleimbe, hogy ezt lehet meg kéne nézetnem. Gondoltam egyet és megkértem az édesapám barátnőjét, aki már 20+ éve cukros, hogy mérjünk nekem is egyet ebéd után. Hozzátenném, hogy ez az ebéd 3 fogásos volt, és azért nem kíméltem az adagokat. Lényeg a lényeg, hogy mikor odajutottunk, hogy a toll hozzáért az ujjbegyemhez és villámgyorsan megbökte azt, majd a vér hozzáért a tesztcsík végéhez, akkor megjelent rajta egy szám: 27.3.
Édesapám barátnője szóhoz se tudott jutni a döbbenettől, majdhogynem kihívta rám a mentőket, folyamatosan kérdezgette, hogy jól vagyok-e, de én semmit sem éreztem. Akkori laikusként még néztem is rá nevetve, hogy „miért, ennek mennyinek kéne lennie?” 1 órával később újra ránéztünk, de alig ment le pár egységet. Ekkor elküldtek egy családbarát ismerőshöz, akinél szintén megmértük, de még akkor is 20+ volt.
Hazaértem, közöltem az itthoniakkal, hogy mi a helyzet, édesanyám berángatott a kórházba, lévén ő EÜ dolgozó, így nagyjából tisztában van az efféle dolgokkal nagyjából. Nagy várakozások után végre bekerültem a kezelőorvoshoz, akinek miután elmondtam, hogy miért jöttem, egyből rávágta, hogy ez cukorbetegség. Valahogy akkor, ott, azon a fehér vizsgálóágyon ülve ért el a tudatomig a sokk, hogy itt bizony baj van. Gyógyszeres kezelésre ítélt, de mondta, hogy az inzulin injekció elkerülhetetlen lesz egy idő múlva. Nem mondta meg pontosan, hogy mikorra, de később lelövöm a poént úgyis. Szóval, elkezdtem szedni a gyógyszert, elkezdtem diatetikushoz járni, ekkor ismerkedtem meg a 160g CH diétával, ami annyit jelent, ha még nem hallottál róla, hogy naponta 5x kell étkezni, és ez a 160g CH le van osztva, hogy reggelire, tízóraira, ebédre, uzsonnára és vacsorára mennyi szénhidrátot vihetsz be. Reggeli, vacsora 25-35; tízórai, uzsonna 20-20; ebéd pedig 50g. Lehetne ezt még részletesebben mesélni, hogy miket ehetek, mikor, stb, amivel most nem is untatnálak, hisz nem diatetikai órát akarok tartani, csak a személyes tapasztalatomat elmesélni
Azt tudni kell, hogy egy cukorbeteg embernek kell a mozgás. Igen, írtam, hogy távol állt tőlem, de azt nem mondtam, hogy ahogy idősödtem, úgy elkezdtem egyre jobban érdeklődni a konditermek iránt, egyrészt fogyni szerettem volna, ami nem ment a cukrom megállapítása előtt, másrészt pedig azért egy személyi edzővel, sokkal motiváltabb az ember, mintha csak egyedül menne le és nyomná a súlyokat, hiszen az edzőnek fizetni kell. Általában én ki szoktam fizetni őt heti szinten előre, így ha törik, ha szakad, de muszáj menni. Nem beszélve arról, hogy mivel ülő munkát végzek, pláne le kell mennem kicsit mozogni, és ha most belegondolok, hogy nekem 15 évvel ezelőtt azt mondják, hogy te 30+ évesen folyamatosan le fogsz járni az edzőterembe heti 3x és imádni fogod, hát ott nevetem pofán, majd fordítok hátat és leülök a kanapéra a konzolommal játszani.
Minden rosszban van valami jó
Írtam, hogy nem mondta a kezelőorvosom, hogy mikor kapom meg az inzulint, de most figyelj, már megkaptam! 1 évig tudtam a gyógyszeres kezelést folytatni, persze ebben voltak elhajlások, késő esti nasik kerti partykon, megváltoztatott étkezési időpontok, nem teljesen cukormentes ételek kis mennyiségű fogyasztásai, de a dietetikusom szerint ez nem baj, hiszen még fiatalnak számítok, így nem szerette volna megvonni tőlem a bűnös dolgokat, mert akkor tuti belecsömörlöttem volna. Természetesen igyekeztem figyelni a bűnös élvezet mennyiségére. Mindezek ellenére, a gyógyszer, a diéta és a mozgás közös kombinációjával képzeld, fogytam is! Megsúgom neked, hogy 2020-ban 130 kg-mal jöttem végleg haza külföldről, ekkor elmentem egy orvoshoz, hogy valahogy segítsen a fogyásban, ő adott nekem egy gyógyszert, amitől fél év alatt 20 kilót fogytam. Aztán elkezdtem stagnálni, néha híztam pár kilót, néha fogytam, de mindig úgy voltam vele, hogy biztos a nagyobb súlyok miatt van. Ez ment 2022-ig, amikor volt az a februári eset, és onnantól kezdve derült ki nálam ez az egész. Itt kezdtem el fogyni, tavaly április óta -50+kg-tól szabadultam meg. Most, hogy felírták az inzulint, remélem, hogy visszanyerek egy kis súlyt meg némi izmot, mert konkrétan vasgolyóval a lábamon kell egy szeles időben az utcán mennem, nehogy elfújjon a szél! Most már M-es ruhákat viselhetek, végre kinyíltak azok a boltok is előttem, amik eddig eléggé zárva voltak a méreteiket tekintve, langaléta viszont nem lettem!
Kedves Olvasó, nem szaporítanám tovább a szót, köszönöm a figyelmed és a türelmed, hogy ezt végigolvastad! Remélem te és a körülötted élők nem fognak a sorsomra jutni, bár sajna a mai világban már minden második ember szenved ebben a betegségben, de a jó hír, hogy lehet együtt élni ezzel és amúgy van pár cukormentes étel, ami szerintem sokkal finomabb, mint az eredeti verzió, pl.: 0%-os túró rudi!

Amikor még édes volt az életem..
Mindig is egy édesszájú férfi voltam. Kiskoromban el lettem kényeztetve a nagyszüleim által, de hát ki ne lenne az egykeként? Ha nem kívántam egy bizonyos ételt, kaptam helyette másikat. Ott szoktam rá a reggeli friss pékáruk mennyei izére, különösképp imádtam a bismarckot, de akár a kakaós csigát és a nutellás coissantot se vetettem meg. Na persze, ettől függetlenül még nagyon szerettem a sajtos dolgokat, pl. sajtos rúd, sajtos croissant, de az abszolút kedvencem a sajtos csiga volt. Abból képes lettem volna akár ötöt is megenni egy étkezésre, pláne, ha frissen sütve hozta nekem a nagypapám a boltból. Később sajna kivonták a forgalomból.
De hogy ne csak a reggeliről beszéljek, természetesen más édességek sem álltak tőlem távol, úgy, mint pl a chips, csokik és a kekszek. Olyan jó volt, délutánonként elmajszolgatni egy tábla csokit vagy egy zacskó chips-et, miközben valamilyen filmet néztem.
Gondoljatok bele, ha már most egy féloldalnyi mesét írtam csak arról, hogy milyen édességeket szerettem, képzelhetitek, hogy hogy is nézhettem ki hozzá; természetesen nem voltam egy M-es ruhákat viselő langaléta gyerek. A magam kis centijeivel, amik ugyebár évről-évre növekedtek, a hasam is exponenciálisan kezdett el vele együtt szélesedni.
A mozgás olyan messze állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, habár tettem rá azért kísérleteket, hogy ösztönözzem magam. Jártam öt tusázni még ovis koromban, ami inkább volt két tusa, mert eleinte csak úszás és futás volt, amiből utóbbit utáltam a legjobban. Az úszást kimondottan élveztem és szerettem. Később abbahagytam, mert inkább a tanulásra fókuszáltam. Aztán pár évre rá megpróbálkoztam a tenisszel, mert a nagypapám mindig elvitt a közeli parkba pingpongozni, amit szintén szerettem. Nem kell bemutatni a teniszt, ugyanaz, mint a pingpong csak nagyobb, és itt nem elég, hogy csak suhintasz az ütővel, hanem bizony futni is kell hozzá. Annak ellenére, hogy utálok futni, valamiért itt nem zavart, mert inkább a tenisz részére fókuszáltam. Túl drága lett az edző, ezért sajna abba kellett hagynom egy év után. Azután nem próbálkoztam semmilyen sporttal.
Tudjátok, hogy a fentebb említett édes ízvilágokkal mi a baj? Hát természetesen az, hogy rogyásig vannak cukorral. Ha megeszel egy tábla csokit, észre se veszed, de annyi cukrot juttatsz a szervezetedbe, hogy Etiópia simán elélne belőle több emberöltőn át, de hisz ki gondolkodik itt ilyenekben, mikor csak arra fókuszálsz, hogy az a tábla csoki mennyire édes és krémes, vagy az a zacskó chips mennyire sajtos-tejfölös ízű.

Éreztem, hogy szeretnék erről kicsit írni. így hát eljött ennek is az ideje. 🙂

2015-ben jöttem az Egyesült Királyságba, akkor Skóciában találtam meg a helyem, ami örök szerelmem lett. A skót tájak és a levegő azonnal magába szippantott. Persze, 21 évesen, teljesen egyedül elkezdni egy életet egy másik országban, nagyon nehéz. Egy idő után hozzáedződik az ember, de a legeleje nehéz, pláne egyedül és hozzátenném azt is, hogy az angolom borzalmas volt. Eddig egyedül csak az iskolában tanultam az angolt és voltak ugyan levelezőbarátaim is, de mégsem ugyanaz, mint élőben.

Viszont nem gondoltam volna, hogy 8 év után is még itt vagyok az Egyesült Királyságban és már állampolgárságon is gondolkozom. Az angolom rengeteget fejlődött és nem tudom még, hogy hazaköltözöm-e Magyarországra. Viszont egyik levelezőtársammal beszélgettem pár napja és az alábbi üzenetet küldte (természetesen lefordítottam nektek):

Évek óta ismerjük már egymást. Mikor összebarátkoztunk, a Harry Potter iránti érdeklődésünk hozott össze és azt hiszem a faithfreaks-en ismerkedtünk össze. Olyan régen volt már és aztán évekig emaileztünk. Megnéztem és vannak üzeneteim tőled, ami még 2011-ből vannak. Ez több, mint 10 éve, hogy levelezőtársak vagyunk! Viccesnek és kedvesnek gondoltalak, és érdekes volt olvasni rólad egy másik országból. Jó lenne egyszer személyesen is találkozni és örülök, hogy összebarátkoztunk. Azt is észrevettem, hogy mennyit fejlődött az angolod az évek alatt és mennyire izgalmas látni, hogy mennyit fejlődtél és kinyíltál, mint ember. Büszke vagyok rád és amiket eddig elértél!

Az alábbi idézet Jessicától származik, aki Amerikában él és tényleg több, mint 10 éve levelezünk és követjük egymást. Ugyan vigyázni kell arra, hogy ne essünk olyan helyzetekbe, hogy rossz irányba fordul a dolog és rossz emberek közé kerüljön az ember; de örülök, hogy én szerencsés voltam és persze mindketten átmentünk egy szűrésen, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy egyikünk sem pedofil vagy emberkereskedő 🙂

Az, hogy az Egyesült Királyságban kötöttem ki: 9 évesen kezdtem el angolul tanulni és azóta szerettem volna ellátogatni Angliába. Persze semmi más nem érdekelt akkor, csakis Anglia és London. Most pedig elég sok helyet felfedeztem már és imádom mindegyiket. 🙂