Néha, amikor minden szétesik és már csak a lendület és a belevegyült érzelmek visznek, hajlamos vagyok elfelejteni hogyan nyugodjak le, pedig rengeteg időmet töltöttem azzal, hogy olyan technikákat találjak, amik nekem is működnek. Nem mindig van ott a terapeutám, hogy olyan ellentmondást nem tűrően rám szóljon, hogy most például csendben ülünk 5 hosszú percet (az 50-ből), miközben maximum hidegvizet szürcsölünk és a légzésre figyelünk. Kínzó tud lenni, amikor a teljesen csendes szobában a legkisebb sóhaj is kiáltásnak hat, ezért aztán tényleg inkább a légző gyakorlatra figyelek a saját belső feszültségem hangjai mellett. De lehet akár egy óramutató vagy egy madár hangja. A lényeg a fókusz.
Az évek elteltével ezek az technikák mindig változtak. Volt, amikor az Astanga jóga tudott csak megtartani, vagy éppen valamilyen mantra. Ezért bármennyire is gondolkozom most olyan konkrét dolgokon, mint például (olvasás vagy valamilyen online játék), amik jó hatással vannak rám, mert ilyen gyakorlatilag nincsen. Mindent vagy túlzásba viszek, vagy elhanyagolok és sosem találom meg az egyensúlyt, ezért nekem az apró dolgokban rejlik a nyugalom. Mondjuk ez a képesség jól jön, amikor tanulni kell valamit, hajlamos vagyok stréberkedni, de egyébként szívás.
A kevésbé csiszolt technikáimat, mint például a feküdjünk hanyatt a földön vagy öleljünk meg egy fát, csak bizonyos feltételek mellett lehet normálisnak nevezni, például egy parkban, ahol a betontengerből kiszabadulva bárki élvezheti a természetet. Legalábbis sokszor lógtam így a Margit-szigeten abban a reményben, hogy egyáltalán nem keltettem furcsa látványt, mintha mondjuk a metrómegállóban feküdnék le a kőre...
A természetjárás, túrázás is nagyon jól oldja a feszültséget. Én sosem a túrabakancsos, hanem a mezítlábas, függőágyas túrázó voltam és leszek is, aki csak beleveti magát az erdőbe és majd valahol valamikor kitalál belőle. Ez mondjuk itt a németországi hegységek között nem biztos, hogy okos döntés lenne, de idő hiányában ez a lehetőség most nem fenyeget.
A Coffeecorner szerkesztője, Manó nagyon rátapintott valamire, amikor a témát illetően kérdeztem: koncentráció/ellazulás, szorongásoldás. Először azt gondoltam, hogy ugyan már nincsen semmit, ami segítene ellazulni, de ezt csak a túlterheltség mondatja velem, ugyanis az utóbbi bő 2 éve nem jut annyi időm magamra, mint amennyit szoktam.
Hogy egy picit beszéljek magamról is konkrétabban: 2019-ben diagnosztizáltak prodrómás bipoláris zavarral egy 3 hónapos terápia alkalmával, amire már akkor felhívták a figyelmemet, hogy ez csak rosszabb lesz. Azóta volt időszakok, amikor ráeszméltem, hogy igen, éppen ez történik; máskor meg úgy gondoltam az egész diagnózis téves, én köszönöm remekül vagyok. A zárómon szerepel még a borderline személyiségzavar is, ami akkoriban tombolt bennem és bármennyire is nem akartam és akarom ma sem elfogadni, de ez nemhogy a személyiségem része, hanem maga a személyiségem. Bár a csendes típusba tartozom, szóval nem török-zúzok, nem vagyok dramatikus, csak maximum furcsának tartanak; viszont a belső világom szinte sosincs összhangban a valósággal és folyamatos visszacsatolásokkal működöm. A félreértések és kéretlen triggerek elkerülése érdekében rákérdezek olyan dolgokra is, amik másoknak lehet, hogy tök nyilvánvaló lenne, de nekem nem, mert asszociációk mentén gondolkodom.
Nekem, mint a mentális egészségével minden nap küzdő személynek a szorongás és a szorongás oldása életbevágó. Természetesen mindenkinek, még az egészséges személyeknek is, de nekem például különösen. A szorongás és az izoláció olyanok, mint a gyújtózsinór, amivel ha nem foglalkozunk, a végén mindenkiben felrobban és komoly traumát okoz. Egy kisgyermek születése pedig mindezeket magában hordozza. Manapság jól működik, ha elmegyünk sétálni a fiammal és “kijárom” a feszültséget, de néha nagyon nehéz lenyomni a kilincset, úgy kell “kitépni” lakásból; máskor meg haza se akarok menni vagy szenvedek az éjszaka közepén, hogy sétálni akarok.
Van egy bizonyos fokú Istenmániám is, ma már csak így hívom, mert néha visszakattanok a spirituálisba és vizsgálódok, kapargatom a tabutémákat, vagy tanulok valamit más vallásokról; máskor meg teljesen átszellemülök és nagyon komolyan veszem és betartom a gyakorlatias, egyetemes részeket is. <br>
Az ima is segít elcsendesedni, ami egyes vallásokban önmagában is egy mozgásformának minősül. Kezdetben meditáltam, majd jógáztam és mostmár mind a hármat gyakorlom. A tánc is tökéletes feszültségoldó, olyankor szabadjára engedem a testem. Nagyon szeretem a handpan hangját, eltudok merülni benne teljesen. Ez még a rövid életű psytrance korszakomból megmaradt, de lecsendesedett énem legegészségesebb része, haha. Most nem olyan régen pedig rátaláltam a neurodivergent zenékre, amelyek elsősorban ADHD-s embereknek lettek kitalálva, de nekem is fantasztikusan működik. Van belőle gyorsabb, lassabb és rengeteg féle stílus, tényleg egyénfüggő kinek melyik válik be.
Aromaterápia és füstölők is hozzám tartoznak, most is ég egy levendulás pálcika a konyhában, amivel minden bizonnyal kikergetem a világból a lakótársakat. Most éppen megint ez a kedvenc. Szeretem úgy összeválogatni az illatokat, hogy azok jó hatással legyenek az aktuális problémámra. Az Ájurvedikus gyógyászatot régóta tanulmányozom, főleg mert nem hiszek a gyógyszerekben és mert jó a léleknek.
Az utolsó de nem kevésbé fontos fegyverem, a tea. Újabban a fűszeres chai teákat értem ez alattm imádok kint leheveredni egy forró csésze tejes teával. Ezt a dél-ázsiai emberektől lestem el, náluk nyugodtabb emberek nincsenek szerintem, őket még figyelni is nyugalom. De szívesen kísérletezek más, hagyományos növényekkel, ha nyugtatásról, stresszoldásról van szó: citromfű, orbáncfű, komló. Ha ezeket nem vetném be időnként biztos, hogy csak rosszabb lenne.