Éppenséggel ma utazom vissza Angliába és igazàból olyan fura érzés, hogy oda-vissza utazgatom Anglia és Magyarorszàg között és erre gyűjtögetem össze a holidayeket, hogy hazalátogassak. Bőven Covid előtt voltam Londonban és azóta nem is mentem sehova máshova csak haza. Ami nem feltétlenül jó…

Ne értsetek félre, jó látni a családomat, de mivel egy kicsi része elég toxikus, így idén màr a 2. nap kicsit megbántam. Az idén amúgyis elég sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy 2 héten keresztül azt hallgassam azt a sok negatívumot, amiket hozzám vágtak. Olyat is megkaptam, hogy míg a másik átaludta az egész napot, mi elfoglaltuk magunkat (tévénézés, én pl sudokuztam), én miért nem töltöm velük a napomat… ott voltam, velük voltam. Csak míg személyünk délután 4-kor kelt fel, nekünk már rég eltelt a nap.

Szóval míg fizikailag kipihentem magam, mentálisan mèg mindig totálisan le vagyok amortizálva. Erre rájön az, hogy nem kaptam meg az állást, amire jelentkeztem, mert persze, hogy a család azonnal bevonzotta a negatívat és hogy minek akarok váltani egy olyan munkahelyről, ami amugy tropára vágott mentálisan, fizikálisan és érzelmileg is.

Úgyhogy ilyen gondolatokkal utazom vissza egyik leamortizálós helyről a másikra. És szerintem legközelebb inkább elmegyek valahova magamnak, ahol nem hallom azt, hogy miközben örülök, hogy nem őrültem meg a káoszban, miért nem foglalkozom velük, miközben még magammal sem tudtam 🙂

Nagyon sok mental health bejegyzést fogtok látni, hiszen perpillanat így gyógyulok úgymond, hogy kiírom magamból.

Egyre több film készül ilyen témában. Egyike ez a Dear Evan Hansen, ami amugy Broadway musicalből lett filmvászonra áttéve és Ben Pratt volt az egyik Broadway-es Evan, így őt választották a filmbe is. A film a mentális egészsèg rengeteg mintájàt felhozza.

Nagyon-nagyon nehéz egy olyan mélypontból kijönni, ahol nem tudod làtni az alagút végèt. Ezt ez a musical teljesen jól bemutatja. A küzdelem sosem àll meg.

Pàr napja néztem egy filmet, aminek Grimcutty volt a címe. Ez egyfajta horrorfilm, viszont részben megfigyelhető a szülők részéről a kontroll, a pánik és mikor ezàltal Grimcutty megjelenik és bántja a gyerekeket, az önbàntalmazásnak könyvelik el és a szülők mégjobban kiakadnak. Amíg a szülők nem mutatnak önfejlődést, addig a gyerekeknek bajuk esik. Ugyan ez nem kifejezetten mentális egészséggel foglalkozó film, de ha elkezditek nèzni, meglehet làtni benne azokat a dolgokat, amik erre utalnak – vagy csak én gondolom így.

Ugyan az ilyen filmek nem feltétlenül tesznek jót valakinek a mentális egészségének, de miután láttam párat, éreztem, hogy nem vagyok egyedül…

Más címet nem igazán tudok adni az ilyen bejegyzéseknek, így akárhányszor felmerül, ezzel a címmel fog kikerülni a blogra.

A mentális egèszségemmel való küzdelem egy hatalmas nagy hullámvasút – vannak jó és rossz napok. Ugyan az utóbbi pár hónapban sokat fejlődtem és soha nem jutottam olyan mélyre, mint tavaly ősszel vagy az év elején. Ebbe nem szeretnèk bővebben belemenni, mert számomra még mindig érzékeny téma, de idővel mindenképp szeretnék írni róla.

Viszont az elmúlt időben megint sikerült úgy kiakasztani melóban (is), hogy a szorongásomból adódóan a mai szabad reggelem nekiálltam takarítani. Ami inkább pozitív, minthogy magamba forduljak.

A lényeg, hogy valami oknál fogva ha valaki új jön, akkor engem pakolgatnak át anèlkül, hogy ezt nekem jeleznék és másoktól tudom meg vagy éppenséggel a fali beosztásról. Rákérdezésem után, hogy ez miért is történt, közölték velem, hogy egy kis változás nem árt. Persze, ezzel egyet értek; de először is szeretnék tudni róla, hogy legyen beleszólásom, plusz ne a másik oldalra tegyenek be, ahol az egész csapat semmit nem csinál, így nekem kell majd háromszor annyit dolgoznom. Amikor mondtam, hogy akkor szeretnék az ajtóban lenni, mert az vàltozás lenne, akkor mondták, hogy ez nem fog megtörténni, mert van elég ember oda. Bárba sem lehetek, mert szerintük nem állok készen – de ha nem is hagynak, akkor soha nem szokok bele.

Úgyhogy jelenleg próbálom kiharcolni, hogy akkor legalább visszakerüljek az eredeti oldalra, ahol eddig is voltam. De ennyi harc után én is kimerülök. Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam, hogy munkát keresek és ennek az alakulásàt – ezek után ez még mindig tart, már csak azt kell kivárnom, hogy végre sikerüljön elkerülnöm innen. 🙂