Nagyon tetszett ez a könyv. Brutális, könyörtelen és borzongató.

A borító figyelemfelhívó. Vöröses színű és horrorisztikus, ahogy a fák között ott áll a magányos kunyhó és felbukkan ez a szörnyű árny. Szerintem ez az a jelenet, amikor Róka visszatér a tanyájára a regény elején. Nagyon jó volt még az is, hogy van térkép a sztorihoz, így láttam, hogy kb. mi hol helyezkedik el a többi helyszínhez képest.

A történet arról szól, hogy a kegyetlen gyilkos, Róka visszatért, hogy bosszút álljon árulóin. Közben megtudjuk, hogy az erdőlakók nyomorban élnek, így páran a király ellen szervezkednek, aki már megőrült. A történetet több szereplő szemszögéből látjuk.

A karakterek nagyon jól fel vannak építve. Félig állatok, félig emberek. A nevük is beszédes, illik a jellemükhöz. 6 főbb szereplőnk van: Róka, Menyét, Farkas, Disznó, Borz és Kajmán. Itt sok olyan kritikát olvastam, hogy ugye egyiküket sem lehet igazán megkedvelni, mert ugye mindegyiküknek elég sok a negatív tulajdonsága, de nekem azért így is lett kedvencem, meg én igazából csak Disznót utáltam nagyon, Kajmán meg olyan semleges …Menyét, Róka, Farkas és Borz pedig szerintem mind nagyon érdekes karakter volt.

Kezdjük Menyéttel: én megértettem őt teljesen. Neki volt a legszomorúbb háttérsztorija hiszen, ugye Róka megölte a feleségét és a kisfiát és elég brutálisan végzett velük, a testüket pedig Menyét kunyhójában hagyta. Ezután Menyét már nem volt önmaga. Meg a regény vége fele, amikor Menyét utoljára megy el a kunyhójába és rendbe teszi a családja sírját,az ahogy ez a jelenet le van írva az engem nagyon elszomorított, itt nagyon sajnáltam szegényt. Tudta, hogy hamarosan látja újra a családját, tudta hogy a halálba megy, de azt még remélte, hogy sikerül bosszút állnia, de ez nem jött össze. Menyét a tragédiája után már nem rendes orvos, hanem csak annak állítja, magát, de közben nem gyógyít igazából. Csak pénzt csal ki az emberekből, amit aztán eliszik. Ráadásul mentális zavara van, könnyen elveszíti az önuralmát és akkor dühében képes ölni is, amire utána nem is emlékszik.

Kajmán: az őrült király, aki elárulta Rókát és a többieket is Róka ellen uszította. Látszólag öreg és magatehetetlen, de aztán amikor Disznó megpróbálja megölni,akkor gyorsan és könnyedén megöli a támadókat és a végső csatában is hosszú órákig küzd Rókával. A teste még erős és izmos, csak már az elméje az, ami gyenge. Őrületében a feleségét is megöleti. Pedig Hermelin volt a legtisztább lény a könyvben. Hűséges, kedves és szerető.

Borz: igazi észjátékos. Stratégista. Saját hadserege van, ami neki engedelmeskedik. Ilyen főhercegszerű. Háreme van, kínzókamrái és képes volt Rókát kétszer is foglyul ejteni és megkínozni. Szerintem az ő árulása volt a legcsúnyább, hiszen Róka megmentette az életét. Én egyébként úgy gondoltam, hogy Borz az, aki simán megdönthetné Kajmánt, csak hát ugye amikor Hermelin meghalt és Disznó Kajmán fülébe ültette, hogy Borz mindennek az oka, akkor már nem lehetett mit tenni: Disznó elpusztíttatta Borz seregét, háremét és birodalmát.

Farkas: ő Kajmán hadseregének az iszákos parancsnoka, aki Disznónak is tartozik, meg nem ő a legélesebb kés a fiókban. Ráadásul ugye Disznó miatt vesztett az uralkodó kegyéből. Nekem ő szimpatikus volt, szerintem ő volt az aki a 6 főbb szereplő közül a legkevésbé romlott.

Disznó: na őt utáltam a legjobban. Undorító, büdös, gusztustalan és köpönyegforgató. Őt nem sajnáltam. Féltem egyébként, hogy Hermelint majd megpróbálja megerőszakolni vagy ilyesmi, de szerencsére nem.

Aztán itt van Róka, a Vörös, Skarlát: na én őt valahogy nem utáltam. Pedig ő a legborzasztóbb, aki vérbe borítja az egész erdőt, kitépi a beleket és rettegést kelt a szívekbe. De valahogy nem tudtam utálni a sok gyilkosság és belezés után sem….Hiszen ő csak egy róka…és azt tette, amit a rókák: húst evett. Az erdő többi lakója kenyeret sütött, horgászott, bogyókat evett, de Róka állatias maradt és húsra vágyott, ezért gyilkolt annyit. És emiatt árulták el a barátai. Ezért vérbe borította az erdőt.

A karakterek felépítése mellett nekem ennek a világnak, az erdőnek a felépítése is tetszett, hogy a térkép mellett, még kaptunk egy kis történelmet, királyokat, meg olyan szereplőket, akik ugyan az erdőben élnek, de függetlenek ettől a hatalmi harcoktól, mert saját törvényeik vannak.

Nekem nagyon tetszett, egyetlen hiányérzetem van csupán, hogy ez a járvány…ugye a regény elején megtudjuk, hogy állítólag egy súlyos járvány tombol, amire nincs gyógymód és ez így ennyibe is marad, nem lesz nagy kihatással a cselekményre, pedig azt hittem lesz jelentősége.

Gallant: francia eredetű szó, azokra használják, akik embert próbáló időben is bátran tudnak viselkedni, akkor is, amikor minden összeesküszik ellenük.

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Nem azt kaptam, amire vártam/vágytam. Azt reméltem, hogy egy Coraline szerű sztori lesz, csak még ijesztőbb, szellemekkel, démonokkal és vérrel. Nem ezt kaptam, nem is értem miért van horror címke a könyvön, egyáltalán nem volt ijesztő, sőt, kicsit lassú is volt a történet vezetése.

A borító szép nagyon. Tapintásra is jó, kinézetre is. Belül is szépek az illusztrációk, vannak ilyen fekete oldalak is. A gótikus hangulatot megalapozza a könyv a megjelenésével. Meg a történet is, mivel a helyszín, az időjárás, a leírások mind adva vannak a gótikus hangulathoz. De nincs borzongás, sajnos az elmaradt.

A sztori egy bentlakásos leánynevelő intézetben kezdődik. Ott lakik a főszereplőnk, Olivia Prior, aki egy kamasz lány és néma. Árva, ami a szüleiből maradt, az egy napló, amit az anyja írt. Kivülről tudja a sorait és a könyv után úgy érzem én is, mivel az írónő többször is leírta ezeket a sorokat, meg mi is betekinthetünk majd a naplóba. Oliviában még az a különleges, hogy látja a ghúlokat. A könyv ghúlnak írja ezeket a lényeket, de inkább szellemek. Csak Olivia látja őket és nagy jelentőségük nincs is. Inkább díszletek.

Egy nap jön egy levél, amit Olivia nagybátyja küldött és hazavárják Gallantba. Ez az a hely, amitől Oliviának távol kell maradnia az anyja naplója szerint. Az intézet rögtön elküldi Oliviát. Biztos már nagyon elegük volt a néma lányból. Fura, hogy így egy névtelen levél hatására simán elküldték a gyereket egy ismeretlen helyre.

Olivia épségben megérkezik és kiderül, hogy Gallant egy nagy kúria, kerttel, bálteremmel, zongorával, nagy szobákkal, titkos átjárókkal. Itt lakik Hannah, a kedves és jóságos szakácsnő, Edgar, a szintén jószívű gondnok és Matthew, aki Olivia unokatestvére. Van egy nagy rejtély is, amit nem akarnak Oliviának elmondani, bár szerintem jobb lett volna ha elmondják és akkor az írónő más konfliktusról ír, mert most a könyv nagy része arról szólt, hogy a lány egyedül próbálja kideríteni mi az a nagy rejtély, ami nem volt olyan hűű de nagy csattanó, hiszen a borító alapján sejtettük, hogy van egy másik ház, ahol egy gonosz lény lakik. Lehetett volna inkább több csatát vagy ijesztőbb, véresebb jelenetet belerakni, vagy egy pár szörnyet a szellemek mellé. De ez nem történt meg sajnos.

A könyv vége kicsit elsietett volt, meg logikátlan hiszen végül nem volt értelme annak, amit Oliviáék elterveztek. Meg akkor végül az írónő adott a lánynak egy különleges képességet, de csak egy pár oldal erejéig, utána elvette tőle. Ennek sem volt így értelme.

Pozitívum, hogy tényleg szép könyv, meg tényleg jók a leírások, azért látszik, hogy az írónő jól ír (a többi könyvét dicsérik, amiket én is el fogok olvasni) és azért én megkedveltem a karaktereket és nem volt ez a könyv olyan vészes. A 4 csillagot azért nem kapja meg, mert a horror címke miatt nem ezt vártam, tényleg borzongatóbb történetre számítottam. 2 csillagot sem kap, mert azért annál jobban tetszett, a hibái ellenére is.

Mindig is imádtam azokat a történeteket, amik Japánban játszódtak és azokat is, amik egy állatról szóltak. Ebben a könyvben meg van mindkettő és már nagyon vártam, hogy elolvassam.

A borító kicsit becsapós, mivel egy fekete macskát ábrázol, viszont ugye a főhős kandúrunk, Nana fehér cica. A könyv végén meg van magyarázva, hogy miért ez lett a borító. Egyébként szerintem nagyon szép, ha ránézek elfog a nyugalom.

A történet arról szól, hogy Nana a gazdájával, Szatoruval utazgat. Az utazás célja az, hogy Szatoru megfelelő új gazdát találjon Nanának. Ellátogatnak Szatoru régi barátaihoz: Koszuke, Josimine, Szugi és Csikakó. Mind-mind Szatoru életének különböző szakaszaiban voltak jelen és nagyon fontosak neki, ahogy nekik is az Szatoru.

A sztorit Nana szemszögéből látjuk, ő a mesélő. Nana egy igen bátor, hűséges és eszes macsek, aki nagyon szereti Szatorut. Sokan azt gondolhatják, hogy egy macska nem képes erre, hogy nem lehet annyira hűséges, mint egy kutya. Pedig ez tévedés, a macskák is nagyon ragaszkodóak tudnak lenni. Egyébként azt fontos megemlítenem, hogy Nana onnan kapta a nevét, hogy a farka úgy görbül, mint a hetes. 🙂

Szatoru igazi macskabolond. Nagyon ért az állatokhoz, szelíd és kedves természete miatt pedig az állatok szeretik őt. A barátaival mindig törődött, segített nekik és mindig próbálta őket felvidítani. Ezért is van az, hogy a barátai nem tudják, hogy Szatoru haldoklik. Szatoru nem mondta meg nekik, hogy az utolsó napokat együtt vidáman, mosolyogva töltsék el.

A többi karakter is szerethető. Koszuke egy fotóstúdiót vezet, éppen gondjai vannak a feleségével, és Szatoru lesz az, aki megoldást talál a problémáira. Josime egy földműves, aki egy kiváló egerészőt szeretne a birtokára, Szugi és Csikakó egy házaspár, akik egy állatbarát panziót vezetnek. Szugi mindig féltékeny volt Szatorura és félt, hogy Csikakó egy nap őt választja

Ezek az utazások közelebb viszik egymáshoz a szereplőinket, kapunk jeleneteket a közös múltjukból és látjuk, ahogy fejlődnek a jelenben egymás hatására. Szatoru és Nana mindegyiküknek segített egy kicsit, hogy elfogadják a jelent és a legjobbat hozzák ki a dolgokból.

Végül Nanának egyik régi barát sem lesz megfelelő gazda, így Szatoruval közösen elmennek Noriko nénihez, aki Szatoru nagynénje. A néni mindig is attól félt, hogy nem tudta eléggé kimutatni a fiúnak mennyire fontos neki és félt, hogy nem adott neki elég szeretet. Ráadásul Nanától is kicsit tart, úgy gondolja, nem tud a macskákkal bánni.

Szatorunak sikerül Norkiót megnyugtatnia és Nana is megmutatja, hogy nem is olyan nehéz bánni vele. Norikó megtanul szeretni. Hamarosan belőle is macskabolond lesz.

Ez a könyv rengeteget ad. Ahogy Nana és Szatoru együtt utaznak és átélik a kalandokat, olyan mintha mi is a csoda ezüstfurgonban utaznánk velük és együtt látnánk a szarvasokat, a dupla szivárványt, a Fuji-t, a tengert… Mi is részesei vagyunk az utazásuknak.

A vége kiszámítható, de azért megsirat, hiába számítunk rá. Szomorú, de talán mégse annyira. Megtanítja, hogy akik elmentek, a szívünkben tovább élnek és talán még találkozunk velük a horizonton túl.