Az előző bejegyzésem folytatását azonnal hozom is, hiszen engem annyira beszívtak ezek a történetek, hogy meg kell veletek is osztanom.

Aka Manto (赤マント, Vörös Köpeny)

Aka Manto egy olyan szellem, aki általában női mosdók utolsó vécéfülkéjében kísért. Néhány verzió szerint maszkot visel, hogy eltakarja rendkívül jóképű arcát, amely életében rendkívül megnehezítette áldozatai követését, kukkolását. Mikor a balszerencsés áldozat vécén tartózkodik, egy misztikus hang megszólítja, s megkérdi; a vörös vagy a kék papírt szeretné-e. Ha a vörös papírt választja, brutálisan meggyilkolják a saját vérében ázva. Ha a kéket választja, megfojtják vagy kivéreztetik, amíg el nem kékül az arca. Ha más színű papírt kér, karok fognak megjelenni (néhány verzióban a vécékagylóból kinyúlva, amin épp az áldozat ül) és rántják le a pokolba. Egy másik verzióban vörös mellényt kínál, amit ha elfogadnak, lenyúzza az ember hátáról a bőrt. Megint egy másik verzióban vörös illetve kék köpeny közül választhat. Az egyetlen módja a túlélésnek az, ha az áldozat szimplán elutasítja az ajánlatot.

Végzetes Utazás

A történetben egy magányos taxi vezető egyedül rója az éjszakai utakat. A legenda szerint a sötétségből egy ember jelenik meg hirtelen az úton, megállásra kényszerítve az autót. A személy beül a taxi hátuljába és megkéri a sofőrt, vigye egy olyan helyre, amiről az még sosem hallott. Mihelyst a vezető ezt meg is említi, megnyugtatják, hogy pontos utasításokat fog kapni az irányt illetően. Az utas ezután rendkívül bonyolult és furcsa irányokat ad meg, amelyek hosszú időn keresztül kihalt utcákon és sikátorokon keresztül vezeti őket, néhány esetben még a várost is elhagyva, vidékre indulva. Miután ilyen régóta utaznak, és még mindig nem jutottak el sehová, a sofőr nyugtalan lesz. Hátrafordul, hogy megkérdezze utasát, pontosan hol is vannak – de döbbenten konstatálja, hogy a járműben csak ő ül egyedül. A taxis ekkor visszafordul a kormányhoz, elindul, csak hogy lehajtson az út széléről bele a szakadékba, szörnyet halva.

Gozu

Gozu (Ökörfej, néhány verzióban Tehénfej): japán városi legenda, egy tehénfejről szóló mese. Úgy tartják, a „Tehénfej” története olyan szörnyű, hogy bárki, aki olvassa/hallja (hamarosan bekövetkező) halála napjáig reszketni fog a félelemtől.

Egy változatban egy osztálykirándulás során tanáruk mesélni kezdi unatkozó diákjainak a tehénfej történetét. A gyerekek hiába kezdenek el könyörögni neki, hogy hagyja abba, a tanár képtelen leállni. Az eset bekövetkeztével mind katatonikus állapotba kerülnek, és elvesztik emlékezetüket. Egy másik változatban a tanár később a karambolt szenvedett iskolabuszon ébred fel, megrökönyödve konstatálva, hogy körülötte a buszsofőrtől kezdve a gyerekekig mind holtan, habzó szájjal fekszenek, ő pedig nem emlékszik sem a történetre, sem arra, mi történt. A történetet elvileg senki sem tudja elmesélni, mivel mihelyst megismerik, nem sokkal rá meghalnak. A tehénfej történetéről elterjedt, hogy valószínűleg egy publikálatlan műve a sci-fi-író Komacu Szakjónak, de nincs semmi bizonyíték, ami a rémtörténetet az íróhoz kötné. Létezik egy ukrán „Tehén feje” című történet, amely egy nőről szól, aki vendégül látja éjszakára az ajtajában megjelenő levágott tehénfejet, illetve egy 2003-ban készült Gozu című film is Miike Takasi rendezésében, de egyiknek sincs köze a városi legendához.

Dzsinmenken (Emberarcú Kutya)

A dzsinmenkenek olyan emberarccal rendelkező kutyák, akik állítólag az éjszaka folyamán jelennek meg japán városi területeken, és hihetetlen sebességgel rohannak országutak mellett. A dzsinmenkenek tudnak beszélni, de bizonyos feljegyzések szerint rendkívül udvariatlanok, vagy arra kérnek, hagyd őket békén. A legtöbb japán városi legendától eltérően ezek az emberarcú kutyák nem valószínű, hogy bárkit is megölnének, aki találkozik velük. Megszökött kísérleti alanyoknak, illetve autóbalesetet szenvedett állatok szellemeinek tartják őket. Páran úgy tartják, hogy a dzsinmenkent látott szemtanúk csupán csak japán makákókkal találkoztak, amelyekre ugyanúgy jellemző a négy lábon való közlekedés, a kutyaszőr szerű szőrzet, illetve az emberszerű arc és hangok.

Kokkuri-szan

Kokkuri a japán verziója az úgynevezett ouija tábláknak, amely a Meiji korszak idején vált híressé. Boltban vásárolt előre megalkotott táblák helyett a játékosoknak papírra kell hiraganákat írniuk és egy pénzérmére kell helyezni az ujjukat mielőtt kérdéseket tennének fel Kokkuri-szannak. Ez a játék főleg középiskolások körében terjedt el, és a nyugati oujia táblához hasonlóan rengeteg pletyka és legenda övezi. Néhány ilyen történetben Kokkuri-szan csak a haláluk időpontját mondja el a játékosoknak, mások szerint Kokkuri-szantól bármit kérdezhetnek, viszont magát a játékot szabályszerűen kell befejezni; rendesen el kell köszönni Kokkuri-szantól mielőtt otthagyjuk a játékot, illetve bizonyos verziók szerint a játékban használt eszközöket egy bizonyos időlimiten belül el kell adni, pusztítani. Ha nem így tesznek, az a játékosoknak balszerencsét, rosszabb esetben halált okoz.