Én és picivel több mint 3 órás filmnek nagyon nem jó kombináció – ezenfelül a héten 2 ilyen filmet is megnéztem, azok közül az egyik az Oppenheimer volt.

Hogy miért is húztam egy évig a megnézését? A sok 10/11/12 órás műszakok után tisztában voltam azzal, hogyha beülök egy 3 órás filmre, az első félórában elalszom, úgy meg nem érdemes megvenni a mozijegyet.

A film Julius Robert Oppenheimer életének azon részét mutatja be, hogy hogyan lett egy nyeszett kis fizikus tanulóból a világ pusztulására tervezett atombomba kitalálója.

Christopher Nolan rendezései nagyon sok esetben nyugodtan el vannak húzva, így ezt a filmet is úgy kidolgozta, hogy több mint 200 perces nagyvásznat dobott elénk. A színészválasztás tökéletes volt – megannyi tehetséges színészt választott filmjébe, amik között ott volt Cillian Murphy, Robert Downey Jr, Emily Blunt, Florence Pugh és lehetne még sorolni. A képi világ és a zene zseniális, rendezés szintúgy. Megérdemelt minden Oscart.

Viszont 2 dolog, amit nehéz még mindig lenyelnem: az a fentebb sokszor említett hosszúság, bár ezt még megértem, hiszen ezt nem lehetett másfél órába belesűríteni; a másik viszont a borzasztóan hangos hangeffektek – beállítottuk egy tökéletes hangerőre a tévét, hogy a párbeszédeket rendesen halljuk, erre hirtelen berobbannak a különböző hangeffektek, hogy az utca másik végén is hallják és az ottani kutyák el is kezdtek ugatni. Tudom, hogy az effektusok később kerülnek rá a filmszalagra, de valahogy ki lehetne úgy egyensúlyozni, hogy ne négyszer hangosabb legyen…

Az utoljára említetteken kívűl a film egy mestermű volt és tényleg megérdemelt minden Oscart.