Éppenséggel ma utazom vissza Angliába és igazàból olyan fura érzés, hogy oda-vissza utazgatom Anglia és Magyarorszàg között és erre gyűjtögetem össze a holidayeket, hogy hazalátogassak. Bőven Covid előtt voltam Londonban és azóta nem is mentem sehova máshova csak haza. Ami nem feltétlenül jó…

Ne értsetek félre, jó látni a családomat, de mivel egy kicsi része elég toxikus, így idén màr a 2. nap kicsit megbántam. Az idén amúgyis elég sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy 2 héten keresztül azt hallgassam azt a sok negatívumot, amiket hozzám vágtak. Olyat is megkaptam, hogy míg a másik átaludta az egész napot, mi elfoglaltuk magunkat (tévénézés, én pl sudokuztam), én miért nem töltöm velük a napomat… ott voltam, velük voltam. Csak míg személyünk délután 4-kor kelt fel, nekünk már rég eltelt a nap.

Szóval míg fizikailag kipihentem magam, mentálisan mèg mindig totálisan le vagyok amortizálva. Erre rájön az, hogy nem kaptam meg az állást, amire jelentkeztem, mert persze, hogy a család azonnal bevonzotta a negatívat és hogy minek akarok váltani egy olyan munkahelyről, ami amugy tropára vágott mentálisan, fizikálisan és érzelmileg is.

Úgyhogy ilyen gondolatokkal utazom vissza egyik leamortizálós helyről a másikra. És szerintem legközelebb inkább elmegyek valahova magamnak, ahol nem hallom azt, hogy miközben örülök, hogy nem őrültem meg a káoszban, miért nem foglalkozom velük, miközben még magammal sem tudtam 🙂